9.rész

Hallom, amint egymással veszekednek kint a konyhában. Becsukhatták az ajtót, de annak ellenére is hallom a kiabálást, bár igaz, azt nem, hogy konkrétan miről folyik a vita, de nem is érdekel, hogy őszinte legyek. Hármójuk közül nem volt, akire nem haragudtam volna, és kivételesen jogosnak éreztem a dühömet.

A vezetőnkre azért, mert azt hittem az is a feladatai közé tartozik, hogy az ilyen csapaton belüli szembetűzéseket megoldja, valamint, hogy ha már egyszer kialakult, akkor azt ne hagyja eddig fajulni.

Számomra a legnagyobb csalódást mégis Soomin jelentette. Azt hittem számíthatok rá mindenben és tudja, hogy mit kell tennie a velem kapcsolatos dolgokban. Nos, tévedtem.

Ott motoszkál a fejemben, hogy az ő helyében vajon én is ugyanezt tettem volna. Határozottan kijelenthetem, hogy nem! Ha az én legjobb barátnőm ennyire szerelmes egy olyan fiúba, aki csak játszik vele és ráadásul még egy másik lánnyal is együtt van, míg őt fűzögeti, és nem mellesleg én tudok erről az egészről, ellenben vele, teljesen biztos vagyok benne, hogy a legjobb az lenne, ha elmondanám neki időben, mielőtt halálosan belezúg a fiúba. De Soomin hagyta, hogy olyan szintet érjek el, ahol már kínkeserves a hátraarc. Azt hittem Soominban van annyi gerincesség, hogy elém álljon, és bár nehezére is esik, de beszámoljon Bobby és Hanna kapcsolatáról. Mégsem tette. Hagyta, hogy szerelmes legyek Jiwonba, és a legrosszabb az egészben, hogy ha ma Lee Hi nem árulja el barátnője kis titkát, még mindig nem tudok az egészről. Igazából nem tudom, hogy álljak Soominhoz. Távolinak érzem magamtól és nem is akarom, hogy a közelemben legyen. Legalábbis nem mostanság. Ebben a pillanatban leginkább anya védelmező ölelésére lenne szükségem, és arra, hogy a fülembe suttogja, miközben a hajamat simogatja, hogy minden rendben lesz. Ellenben teljesen egyedül vagyok, a mackóimat leszámítva, darabokra törve, betegen. És némán siratom az egereket.

Bobby pedig egyszerűen már olyan szintre süllyedt a szememben, hogy lassan undort vált ki belőlem, ha meglátom. Mivel érdemelhettem ezt ki? Nem állítom, hogy hibátlan vagyok, mert senki sem az, de mit követtem el ellene, hogy ezt tegye velem? Bár miket is beszélek… Biztosan én vagyok a hibás. Ki más lenne?
Magamban hangosan fújtatok és ide-oda dobálom magam az ágyban. Némán sikítok, miközben belemarkolok a hajamba. Bolondnak érzem magam, elmebetegnek. Sosem voltam tökéletesen megelégedve magammal, mindig találtam valami kisebb bibit, ami nem tetszett, de elfogadtam magam. Okosnak, szépnek, kedvesnek és erősnek éreztem magam. De most… Olyan vagyok, mint egy használt zsebkendő. Rusnya, undorító. De én nem ez vagyok. Ez nem az igazi énem. Én az vagyok, akit mindig is az fűtött, hogy megmutassa, mennyit is tud igazából. Kitartóan csináltam végig mindazt, amit elterveztem. És ezért is vettek fel a YG-hoz. Nem azért, mert önsajnálatba burkolóztam, nem! Kitartó és tehetséges vagyok, amit más is észrevett! Bobby volt az, aki miatt elkezdtem süllyedni, bele az átlagba. Minden az ő hibája! Ha akkor nem rombolja szét az énemet, akkor most mindez nem lenne. Vagy ha elfogadott volna, nem siránkoznék és minden mehetne ugyanúgy, vagy akár jobban is. Meg vagyok győződve arról, hogyha lezárom véglegesen ezt a Bobby-s témát, akkor visszatérhetek. És ehhez már tudom is, hogy mit kell tennem!

Minden lehetőség itt áll előttem ahhoz, hogy megmutathassam magam és élni is fogok ezzel. Innentől kezdve semmi más nem lesz a szemem előtt, mint az, hogy tökéletes legyek a színpadon. Ezért vagyok itt, nem másért! Végre biztos vagyok abban, hogy képes leszek túllépni a múlton.

Ez volt az utolsó, hogy én Kim Jiwon miatt sírok!

Másnap reggel nagyon korán keltem, legalábbis magamhoz képest. Az órára pillantva látom, hogy fél hat lesz pár perc múlva. Ledobom magamról a meleg takarót és csak akkor látom, hogy Hyeongseop ruháiban aludtam el. Szép lassan ülök csak fel, nem akarom, hogy megfájduljon így is súlyosnak érzett fejem. A tegnapi elhatározásom miatt nem is bánom, hogy már most kidobott az ágy, legalább az előtt tudok beszélni a főnökkel, hogy betemetné a munkája.

Felkapok egy ülepes nadrágot, egy toppot, egy bő pulcsit és a fehérneműkkel társítva bezárkózok a fürdőszobába. A víztől sokkal jobban érzem magam. Testem is felszabadultabb, mintha egy mázsa tehertől szabadítottak volna meg.

-Sokkal jobb. –leheltem a zuhanyzóban.

Negyedóra múlva a konyhában ültem egy bögre kakaó és egy karé kenyér felett, azon gondolkodva, vajon lekvárt vagy nutellát tegyek rá, mikor Hanbin helyet foglalt velem szemben. Egy darabig meglepetten néztem, mégis csak korán van, még neki is, de aztán mint aki észre se vette, hogy valaki csatlakozott hozzá, folytattam a reggelimet. Szemem sarkából láttam, ahogy ujjait összekulcsolja. Általában ezt akkor szokta csinálni, ha egy beszéd előtt összeszedi a gondolatait. Tudtam, hogy majd most megpróbálja kimagyarázni magát, magukat, de semmi kedvem meghallgatni, úgyhogy amilyen gyorsan csak tudtam, megkentem a kenyeret, számba vettem és elpakoltam az asztalról, hogy majd útközben egyem meg.

-Ülj vissza! –szólt, mikor becsuktam a hűtő ajtaját. –Kérlek. –legbelül ellenálltam volna és kisétáltam volna az ajtón, de ehelyett visszaültem. Nem szóltam és nem is néztem rá. Magam elé bámultam, imádkozva, hogy gyors legyen. Reggelimet letettem az asztalra és vártam, hogy elkezdje. Úgy tervezem nem szólok közbe, felesleges lenne, és a visszabeszélésem nélkül sokkal előbb lehetek az ügynökségnél. –Tudod, óriási bűntudatom van, hogy nem tettem semmit. Temérdekszer megmondtam Bobbynak, hogy vagy válasszon téged, vagy maradjon Hannanál, de az semmiképpen nem jó, ha mindkettőtöket egyszerre akar. Nem akarom Jiwonra kenni az egészet, hiszen én is és Soo is szólhatott volna, de túlságosan féltettünk. Meg akartunk védeni az igazságtól.

-Jézusom. –nevettem fel gúnyosan. –Hallod amit mondasz? –az, hogy nem szólok be, nem jött össze. Kifakadtam. –Meg akartatok védeni? Mégis mitől? Komolyan mondom, itt mindenkinek elment az esze. Arra nem gondoltatok, hogy azzal ártotok a legtöbbet, hogy titkolóztok? Azt hittem egy húsz-huszonegy éves felnőtt már tudja, hogy ami árt a másik személynek, azt tudnia kellene? Vagytok már annyira érettek, hogy rászóljatok arra a baromra, hogy ide figyelj, nem kellene szívatnod ezt a szerencsétlent, mert csak tönkre teszed, de nem ti nem tettetek semmit, csak végig néztétek, ahogy beleszeretek, majd pofára esek. Gratulálok, szép kis vezető vagy. Tökéletesen összeilletek Soominnel. Mindketten ugyanolyan beszariak vagytok, ha komoly dologról van szó.

-Megértem a kirohanásodat, de fogj vissza egy kicsit. Azért vagyok most itt, hogy higgadtan megbeszéljük a dolgokat és megoldjuk a problémát.

Nem hittem el, amit mond. –Kirohanás? Fogjak vissza? –kérdeztem hitetlenkedve. –Tudod mit? Befejeztem! –azzal felpattantam, felkaptam a nappaliba ledobott táskámat és az előtér felé baktattam.

-Befejezted? Mégis micsodát? Ha elrohansz a gond elől semmivel nem lesz ám jobb. –jött utánam.

-Ide figyelj Kim Hanbin! Nem rohanok a gond elől, mert már mióta nézek vele farkasszemet. Ha tudni akarod, akkor arra céloztam, hogy megoldom egyedül, nélkületek. –hangsúlyozom erőteljesen az utolsó szavamat.

-Mit akarsz ezzel mondani? –fogta meg egyik karom és kétségbeesett pillantásokkal nézett rám, mintha tudná, mit akarok.

-Kilépek! 

Miután nagy nehezen elszabadultam B.I-tól, kénytelen voltam sétálni egyet. Ilyen feldúlt állapotban nem tudtam volna Yang Hyunsuk elé állni. Inkább letértem egy utcába, ami egy csendesebb térre nyílt.

Azt hittem, nem fog ennyire megviselni, hogy kimondom ezeket a szavakat és hogy látom, mennyire megviseli, hogy nem tudott mit kezdeni ezzel az egész szituációval. Hanbint ritkán, csak nagyon nagy eseményekkor láttam sírni. Könnyes volt a szeme, miattam. Hatalmas bűntudatot ébresztett bennem, de tudtam nagyon jól, hogy igazam van. Lehet, súlyos döntést hoztam, de ha így lehetek csak újra önmagam, akkor el kell válnunk. Félek, rosszul döntök, de itt és most ez tűnt a legjobbnak. Elmondhatatlanul hiányozni fognak a többiek, a családom, de ha köztük maradok, Bobby totálisan megsemmisít.

Most, hogy tudatosul bennem, mire is készülök, égni kezd az arcom könnyeimtől, amiket észre sem vettem, hogy potyognak.

-Úristen. –lehelem magam elé a csendes utcán és egy halvány, keserves mosoly kíséretében letörlöm könnyeimet. Tényleg ezt kell tennem? Tényleg itt kell hagynom a legjobb barátnőimet, a barátaimat, a szerelmemet?
Elveszítek minden erőt, ami eddig bennem volt, és sírva guggolok le. Megszűnik körülöttem minden, csak Jiwon arca villan fel lehunyt pilláim mögül, ahogy rám mosolyog, ahogy csillog a szeme, amikor rám néz. Derekamon érzem meleg tenyerét, és ahogy a tánc közben egymáshoz simulunk. Lelki füleimmel hallom hangját és összeszorul a szívem.

Miért? Miért nem tudom megértetni magammal, hogy nem helyes őt szeretnem, hogy már rég észhez kellett volna kapnom és nem felvenni a játszadozásait?

-Hyunji! –Soomin hangja zökkent vissza a valós világba. Nagy nehezen hátra fordulok, de amikor meglátom ki követi, azonnal felpattanok és óriásokat megszégyenítő léptekkel indulok meg. –Várj meg kérlek! –mit sem törődve kétségbeesett kiáltásával trappolok előre. Fogalmam sincs hová megyek, de a lényeg, hogy minél messzebb legyek tőlük.
Hirtelen valaki megragadja a kezem és nem hagyja, hogy szabaduljak. Szorítása borzasztóan fáj, háta meg van feszülve, vállait is szilárdan fenntartja. Ideges. Nagyon. Pár lépéssel később elenged és én egy csendes zsákutcában találom magam. Hátamba lyukat éget szemével, úgyhogy tudom, Soomin is utolért bennünket. Percek teltek el néma csendben, amik inkább tűntek hosszú óráknak, mint néhány röpke pillanatnak.

Bobby előttem állt, háttal nekem, én pedig ugyanígy Soominnak. Még a filmekben sem lehetne jobb. Kezdem úgy érezni, hogy az életem egy kib*szott komédia.

Senki nem szólt semmit, mindenki a másik hátát bámulta. Egyre inkább nőtt bennem a visszafojtott nevetés, hiszen ezt a helyzetet már nem bírtam ép ésszel kezelni. Oldalra fordultam, hogy mindkettőjüket lássam, és már majdnem kitört belőlem a röhögés, mikor Soominre néztem és láttam, hogy rázkódik a válla, hangtalanul sír. Jókedvem és az eddigi magabiztosságom azonnal szertefoszlott. Ahogy ilyen állapotban látom, azt az embert, aki világ életében ott volt mellettem, minden idejét velem töltötte, az én szám is megremeg és az én könnyeim is elerednek. Biztosan tudja már, hogy itt akarom hagyni őket. Azt is érzi, micsoda fájdalmat okozott nekem a rossz döntésével. Tudom, hogy bármit megtenne, hogy ne hagyjam itt őket és hogy kibékítsen. Azért van itt, hogy megakadályozza, hogy rosszul döntsek. Ahogy rám néz, látom rajta, hogy mondana valamit, de nem tud. Eddigi veszekedéseink sosem fajultak el idáig. Pár perc múlva, hiába akartuk mindketten, hogy tartson még egy kicsit tovább, mindig kibékültünk. De ez most más. Itt komoly dolgokról van már szó.

-Belefáradtam. –ejtem ki nehezen. –Annyira elegem van, hogy sorjában halmozom a rosszat és semmi nem úgy megy, ahogy azt szeretném. Soomin –nézek rá, ő pedig szemét dörzsölgetve, mint egy kisgyerek félve néz rám. –hidd el, én megértem, hogy csak jót akartál, de te mit szóltál volna ahhoz, ha nem árulok el egy ilyen titkot? Te örültél volna annak, ha mástól tudod meg, hogy akit szeretsz, az mással kavar? –hevesen rázni kezdte a fejét és most már a hangokat sem tudta visszatartani. Lopva Bobbyra néztem, de amikor még mindig hátával szemeztem, elindultam felé. Teljesen elegem van már ebből az egészből és most már szeretném, ha vége lenne. Vagy így, vagy úgy. 
Nyugodtan és higgadtan léptem mellé és fogtam meg kezét. Éreztem, ahogy beleremeg az érintésembe. Nem nézett rám, baseball sapkája a szeméig volt húzva. Úgy gondoltam, ha már senki sem mondta el a másiknak az érzéseit, akkor majd én. Veszíteni úgysincs már mit. –Szokták mondani, hogy a szerelem bolonddá teszi az embereket. Féltékennyé, iriggyé. Persze emellett ott van a boldogság is, de ahhoz kell a másik fél is. Bolond lehetek akkor is, ha fel akarom hívni magamra a figyelmedet. Féltékeny akkor, ha egy másik lánnyal látlak. Irigy pedig akkor, ha az a lány boldog, amikor veled van. Hiába tudtam, hogy egyszer már visszautasítottál, nem akartam elhinni, hogy tényleg nem kellek neked. De aztán megtudtam, hogy te és Hanna… -elakadtak a szavaim. A fejemben előre nyomuló kép, ami a csókolózó párt mutatta, nem hagyta, hogy befejezzem a mondatom. –Ha…ha legalább tőled tudtam volna meg, akkor talán könnyebben elviseltem volna, de így, hogy láttalak benneteket, mindennél rosszabb volt. Tudom, hogy ha már én nem is, de legalább ő boldoggá tud tenni, akkor annak örülnöm kellene, de mégsem tudtam. Nem tudtam elviselni, hogy nem engem csókolsz, hogy nem engem ölelsz magadhoz. Sosem tudtam betelni az érintéseiddel. A táncunk mindig olyan érzéki volt, annak ellenére, hogy nem volt köztünk semmi. De talán ezt is csak én gondoltam így. Azt hiszem ez a viszonzatlan szerelem átka. –mosolyodtam el, majd lepillantottam kezünkre. –Nem azért hagyom itt a csapatot, mert nem érzem jól magam veletek, hanem mert így egyikünknek sem jó. Az örökös vita meglátszik a munkánkon is. Így mindkettőnknek sokkal jobb lesz. –kezét el nem eresztve lépek elé, leveszem a sapkáját és gyönyörű, könnyekkel teli szemeibe bámulok. Lábujjhegyre állok, közel hajolok hozzá. –Szeretlek Jiwon. –adok egy pici csókot ajkaira, mire ő szabad kezével azonnal átkarol és közelebb húz magához, majd elmélyíti csókunkat, miközben könnyei összeérnek az enyémmel.