8.rész

Amilyen gyorsan csak tudtam, cselekedtem. Felkaptam a kocsi kulcsot és okulva a múltkori esetből, most a liftet használtam. Idegesen nyomkodtam a gombokat, hogy vigyen már le gyorsabban, de mint aki sosem szállított siető embereket, nem engedelmeskedett. Hyunji miatt még a maradék eszem is elszáll. Ki az a hülye aki beszél egy lifthez? Természetesen én, hát ki más lenne?

Miután a garázsba értem, beszálltam az autóba és azonnal indultam is, hogy minél előbb elhozhassam a közeléből. Gyűlöltem a tudatot, hogy egy térben van vele. Nem rég még az én karjaimban aludt. Egyáltalán hogy volt képes megint vele találkozni? Azt hittem egy életre elege lett Hyeongseopból, erre tessék, most is vele van. Hát az eszem meg áll!

Annyira nem figyeltem az útra, hogy észre sem vettem az előttem fékező autót. Rátapostam a fékre és a gumik hangosan csikorogni kezdek, de szerencsére időben kapcsoltam és nem történt semmi baj. Miután zöldre váltott a lámpa, újra a gázpedálra tapostam. Már csak néhány kereszteződés és ott vagyok! Aztán haza hozom és mindenki megnyugodhat végre. Legfőképpen én, de lesz egy-két mondanivalóm.

Néhány lámpa után leparkoltam a panel elé az autót, egészen a kaputelefonig rohantam, majd eszembe jutott, hogy a fenébe fogok bejutni? Este fél tizenkettőkor nem hinném, hogy túl sokan mennének el vagy jönnének haza. Be kellene csengetnem hozzá? De nem tudnék higgadtan beszélni vele és nem hinném, hogy beengedne. Ekkor eszembe jutott, hogy felhívom B.I-t. Tárcsáztam a számot, majd fülemhez emelve a telefont, vártam hogy felvegye.

-Hol vagy? –kérdezte köszönés nélkül, ingerülten.

-Soomin?

-Még kint vannak, de te hol vagy? Most értem haza és sehol senki. Megtaláltad, vagy mi?

-Nem tudod, mi a kód Hyeongseop lakásához?

-Mi van? Minek kell neked az? Miért vagy ott egyáltalán?

-A csajod kapott egy üzenetet a bátyjától, hogy itt van Hyunji, de ha megtudja, hogy én jöttem el érte, akkor ezer százalék, hogy nem enged fel.

-Hát az biztos. –nevet fel. –Mindjárt felhívok valakit, hogy kérdezzék meg, mert nem vagyok biztos a számokban.

-Ne! –kiáltok fel azonnal. –Nem akarom, hogy szóljatok Soominnak. Gondolkozz egy kicsit légy szíves.

-Figyelj, szerintem nem helyes, hogy ezt tesszük. Lassan lebuktatjuk saját magunkat. Nem vagyok hajlandó a végletekig csinálni ezt.

-A számot B.I, majd megbeszéljük később.

-Talán 4829 és csillag, vagy 4928, csillag. Nem tudom pontosan, melyik lehet.

-Kösz. –tettem le azonnal.

Hála Hanbin jó memóriájának, az első próbálkozás után bejutottam az épületbe, és meg sem álltam a lakásáig. Habozás nélkül bekopogtam. Ideges voltam, nagyon. Sosem kedveltem Hyeongseopot, de mióta együtt volt Hyunjival, meg tudtam volna ölni. Türelmetlenségem miatt újra kopogtam, de most már jóval erősebben. Nem erőségem a türelem. Ökölbe szorítottam a kezem és dörömbölni kezdtem.

-Megyek már! –hallottam meg idegesítő hangját. –Ember, nem tudod, hogy mennyi az idő? Bobby? –lepődik meg.

-Hol van?

-Este fél tizenkettő, majd ha felébredt haza viszem. Felesleges volt idefáradnod. Jó éjt! –csukná be az ajtót, de lábfejemet odatéve, megakadályozom és egy kézzel lököm be az ajtót, hogy bemenjek a házba. Gyors léptekkel megyek a nappaliba, ahol a kanapén egy lepedő hever, az asztalon egy bögre és egy pohár. –Mit képzelsz magadról, hogy csak így berontasz? Állj már meg az istenért! –szólt rám, de mit sem törődve vele Hyunji keresésére indultam, kezdve a fürdőszobában. Már éppen csuktam volna vissza az ajtót, mikor a mosdókagyló szélén megpillantottam az Ő ruháit. Totál elszállt az agyam. Felkaptam a ruháit és a mögöttem álló fiú képébe nyomtam.

-Utoljára kérdezem, hol van?

-Alszik. –amint megkaptam végre a választ, a hálószobához siettem, de megállított, mielőtt benyithattam volna. –Kétlem, hogy a húgom küldött, szóval miért vagy itt?

-Nem mindegy?

-Nem. –kapott a kilincsen lévő kezemhez. –Ha nem akarsz tőle semmit, miért vagy itt? –kezem megfeszült az övé alatt. Ránéztem, de nem mondtam semmit. Kirántottam kezem a szorításából és benyitottam. Hyunji ott feküdt az ágyban, mélyen aludhatott. Még csak meg sem rezzent, mikor beléptem, pedig nem éppen finoman tettem azt. Oda sétáltam hozzá és az ágy mellé guggoltam. Homloka verejtékes volt, haja rá tapadt arcára. Kisimítottam egy kósza tincset a szeme elől. Ahogy ujjam a homlokához ért, éreztem, hogy meleg. Tenyeremet is rátettem, magas láza volt.

-Miért játszol vele? –kérdezett, az ajtófélfának támaszkodva.

-Kussolj már! –néztem vele farkas szemet.

-Tudod, hogy szeret? –kérdezi gúnyos mosollyal az arcán. Összeráncolt szemöldökkel és szorított ajkakkal fordultam vissza az alvólányhoz. Megjátszva, hogy nem érdekel amit mondott, kitakartam Hyunjit és miután karjaimba vettem forró, törékeny testét, az előttem álló fiúnak küldtem rosszalló pillantásokat, mivel nem fogta fel, hogy az utamban van. –Hyunji okos lány, de simán átláttam rajta akkor is. Tudod mi volt a valódi oka a szakításunknak?

-Kérdezd meg érdekel-e! –léptem egyet felé, de nem mozdult, én pedig a karjaimban alvó lány miatt nem tudtam mit tenni, ezért visszaléptem és akarva, akaratlanul de meghallgattam mondandóját.

-Annyira ostoba vagy. Esélyem sem lett volna, ha akkor elfogadod az érzéseit. –nevet fel és keresztezi karjait maga előtt. –Amikor megcsaltam, csak segítettem neki. Nem akartam, hogy tovább szenvedjen egy olyan kapcsolatban, ami szintén tönkreteszi.

-Pff, milyen rendes tőled! Megcsalod és még elvárod, hogy csodáljalak, mert „segítettél” neki? Akkor sem és most sem kell a segítségedből. Itt vagyok neki én, majd én segítek neki.

-Hahaha! –nevetett fel, mire Hyunji megrezzent. –Na ne szórakozz velem! Mégis melyikünk miatt van most itt? Azt hiszed mindent jobban tudsz és mindent jobban teszel? Nem véletlenül van itt! Döntsd már el melyikük a fontosabb! Teszed itt az értetlent, mikor legbelül tudod, hogy igazam van, és tudod mit? Ez szánalmas! –fogcsikorgatva hallgattam végig. Kezemmel Hyunji bő pulóverét szorongattam, mindezt azért, hogy ne ugorjak neki. Felrobbanok! Perceken belül kib*szottul egy atombomba fog felrobbanni, ha most azonnal nem engedi, hogy elmenjek. –Látod, már szólni sem tudsz, mert tudod, hogy igazam van. Nevetségesen gyerekes a viselkedésed! Játszani egy lánnyal, csak azért mert a kedved így tartja…

-Fogdd már be! Azt se tudod, mi jár a fejembe…

-Jiwon… -Hyunji édes hangja zökkentett ki. Arcát a mellkasomba fúrta, egyik kezével pedig átölelte a nyakam. Nagy nehezen levettem róla a tekintetem, hogy az utamban állóra pillantsak, aki kissé csalódottan, de engedte, hogy távozzunk.

A lépcsőházban utánam kiáltott: -Ha te nem, majd én szeretni fogom! 

Miután a beültettem Hyunjit az anyósülésre és elindultunk, mást sem hallottam a fejemben, mint az utolsó mondatát. A kormányt kezdtem szorongatni. Ennyire megalázva még sosem éreztem magam.

-B*szki! –csaptam a kormányra. –Kinek képzeled te magad? Nem tudsz te szart sem! –félve Hyunjira néztem, aki szerencsémre még mindig aludt. Tuti idiótának nézne, amiért magamban beszélek, de muszáj volt kimondanom, egyszerűen megfulladtam volna, ha magamban tartom. Azt hittem megnyugszom, mire hazaérünk, de esélytelennek bizonyult. Sőt, azt kell mondanom, hogy még idegesebb lettem. Az agyam máson nem kattogott, minthogy megaláztak, nevetségessé tettek, és egy olyan ember, akinél sokkal jobbnak tartom magam. Felnevettem, mikor eszembe jutott, amint okoskodó arckifejezéssel azt mondja, hogy segített azzal, hogy megcsalta. Úristen! És akkor én vagyok a gyerekes ugye? Nem értem, hogy kapcsolódik hozzám ez az egész? Mintha valami rosszat csináltam volna.

Nem értem!!!

Nagy nehezen kiszedtem Hyunjit a kocsiból, a liftbe szálltunk és vártam, hogy végre vége legyen ennek a napnak. Szerencsére a bejárati ajtó nem volt kulcsra zárva, így nem kellett bűvészkednem, hogy a kezemben alvó lánnyal valahogy kinyissam az ajtót. Nemes egyszerűséggel, lenyomtam könyökkel a kilincset, és már bent is voltunk. Az előszobában kénytelen voltam B.I nevét kiáltani, hogy vegye át tőlem Hyunjit, de megelőzve mindent, megszólalt a karjaimban.

-Mi történt? Bobby? –hangja először álmos volt, de mikor a nevemet mondta, gyűlöletet éreztem. Kezével eltolta magát tőlem, és hogy ne essen nagyot, leeresztettem lábait. Megvetéssel, haraggal nézett rám.

-Nem hogy örülnél, hogy haza hoztalak. –tört ki belőlem.

-Ki kért meg rá? –emelte fel a hangját, mire nem csak B.I, de a többiek is megjelentek az ajtóban.

-Hyunji! –kiáltott fel barátnője megkönnyebbülten és ölelte át, mire az említett levakarta magáról a karjait. Mindenki tátott szájjal bámulta a két lányt. Olyan hatást keltett az egész, mint amikor az ember összetéveszti rég nem látott barátját egy vadidegennel.

Hyunji mérges Soominre? Mi a fene folyik itt? Miről maradtam le? Úgy nézett szőke barátnőjére, mint akit a világvégére kívánna. Hyunji utat törve magának indult meg a szobája felé, mire a többiek elé lépve megszólítottam.

-Akit te most úgy kezelsz, mint egy rakás szemetet, az egész nap egy ideg volt, hogy merre vagy! Itt mindenki miattad aggódott, mert te fogtad magad és egy szó nélkül leléptél. –mutattam körbe a többiekre, majd Soomin síró arcánál megálltam. –Nem kellene legalább azt elmondanod, hogy hol voltál, vagy hogy miért? Nézz rá, hogy az ostoba viselkedésed mihez vezetett!

-Te csak ne papolj nekem a viselkedésről! –kiáltotta. Még sosem láttam ennyire mérgesnek. Törékeny teste rázkódott az idegességtől, ujjai elfehéredtek, annyira szorította őket. –Azok után, hogy te megszegted a szabályokat, én miért ne mehetnék el egy szó nélkül?

-Miről beszélsz?

-Háhh! –nevetett fel. –Annyira hülye vagy, hogy észre sem veszed! –megindultam felé, karjánál fogva megragadtam és a szobájába ráncigáltam. Hirtelen és erős szorításomtól összerezzent, de nem mutatta ki, hogy megijedt volna.

-Bobby! –szólt utánam B.I, de rácsaptam az ajtót.

-Mit nem vettem észre? –mindkét felkarját erősen szorítottam, mire összeszorította szemeit. –Hallod! –rángattam meg.

-Hannát is így rángatod?

-Mi van? –elengedtem.

-Láttalak csókolózni titeket. –könnyei végig folytak az arcán.

-Miről beszélsz?

-Az Istenért Bobby! Fejezd már be a hazudozást! Tudok mindenről! Tudom, hogy együtt voltatok, mindent. Azt hiszed, hülye vagyok és nem veszem észre? Bevallom, ha nem látlak meg titeket a próbán, még mindig bedőlnék neked. De ennek vége! Teszek neked egy szívességet és hagyom, hogy kettesben maradhass vele!

Hyunji szemszöge

Megcsókolt! Megcsókolt! Hogy volt képes? 

Miközben a könnyeimtől nem láttam és szidtam, addig ő csókjával hallgattatott el. Két meleg, hatalmas tenyerével közre fogta arcomat és nem engedte, hogy szabaduljak. Egyáltalán nem volt követelőző, finoman csókolt. Gyengéd volt és ez fájt. Ha durva lenne, meg lennék győződve, hogy megint csak játszik, de érzéki volt és ez teljesen összezavart. A könnyeim folytak egészen hosszú ujjaiig. Amint megérezte, puha ajkai elváltak az enyéimtől abbahagyva így azok kényeztetését, és hüvelykujjaival törölgette le az újabb és újabbakat. Fejét picit oldalra billentette és gyengéden, mosolyogva nézett le rám.

-Hogy vagy képes ezt tenni velem?

-Tessék? –mosolya lelohadt, én pedig mielőtt még bármit is tehetne, pofon vágtam. Kezem zsibbadt az erős ütéstől, de fikarcnyit sem érdekelt. Jobban foglalkoztatott az, hogy neki mennyire fájt. Összeszorított szemekkel állt előttem, kezével arcát masszírozva. Érezni lehetett a közöttünk lévő mérhetetlen feszültséget. –Egyszer, a kib*szott életbe fognád vissza magad. Mi bajod lett egy ártatlan csókból? Nincs semmi rossz benne!

-De igen! Mégpedig te! Minden jó dologban te vagy a rossz! Elegem van, hogy játszol velem! Mindenben az a leggusztustalanabb, hogy bedőltem neked. Titokban k*rogattad Hannát, mellette meg engem hülyítettél, de ennek vége! –letöröltem az utolsó könnycseppjeimet is, majd folytattam. –Gyűlöllek Kim Jiwon! Mindennél jobban! –gúnyos mosollyal nézett rám, mint aki nem hiszi el, amit mondok. Összeszorított ajkakkal mentem el mellette, kinyitottam az ajtót és bal karját megragadva, fogalmam sincs, honnan jövő erővel, kirántottam a folyosóra. Meglepetésében azt sem tudta, hogy mit tegyen. –Eddig te voltál az erősebb, mostantól én vagyok! Szórakozz a kis barátnőddel, mert innentől kezdve, addig nem nyugszom, amíg el nem érem, hogy semmi közünk ne legyen egymáshoz! –azzal becsaptam elsötétült tekintete előtt az ajtót, és kulcsra zártam.

Remegő testtel feküdtem el az ágyon. Nem csak a sírás és az idegesség, de a magas lázam is rátett egy lapáttal. Totálisan megsemmisültnek éreztem magam, üresnek belül, de betudtam a betegségnek. Amit mondtam, azt komolyan is gondoltam! Mindegy, hogy hogyan, de véget vetek ennek!

7.rész

A biztonságot nyújtó ölelés egyre szorosabb lett körülöttem, ahogy a sírásom is erősödött. Ebben a pillanatban másra sem volt szükségem, csak hogy azt érezzem, kellek valakinek. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer az exem fog a meleg karjaiban tartani, amikor én egy másik férfi után vágyakozok. Nagyon jól tudtam, hogy Hyeongseop nem akar már tőlem semmit, ahogy én sem tőle, de azt hiszem tudja, hogy most nagy szükségem van valakire. Rá. Mindig számíthattam rá, bármi volt, ő ott volt és vagy tanácsot vagy támaszt nyújtott nekem. Nem tudom, talán most is hozzá rohantam volna elsőként, ha akkor nem jövünk össze. A múlton nem tudunk változtatni, de néha nagyon jó lenne.

-Gyere, hazaviszlek. A húgom biztos aggódik már miattad. –simogatja gyengéden a hátamat. Eltolom magam tőle és hevesen rázom a fejem, hogy eszem ágában sincs ma haza mennem.

-Kérlek, had ne kelljen. –könyörögtem neki.

-Ahh. –sóhajt fel, majd mosolyogva azt mondja: -Rendben, de akkor hazajössz velem. –hálásan pislogtam rá, amiért nem visz haza. Leveszi magáról a kabátot, ám előretudva, mit akar tenni, hátrálok felemelt kezekkel, hogy nem akarom, mert így meg fog fázni, de amint a cipzárt is felhúzza, felhagyok az ellenkezéssel. A felkaromnál megfog, egészen a parkkal szembeni parkolóban álló autójához vezet, majd beülve azonnal feljebb teszi a fűtést és indítja a motort. Egy köszönömöt motyogok az orrom alatt, reménykedve, hogy meg is hallja. Kedvesen rám mosolyog, majd az útra koncentrálva elindulunk.

-Úristen! –töröm meg a hosszú csendet, ami beállt közénk. Hirtelen eszembe jut valami, amit még akkor meg kellett volna kérdeznem, amikor azt mondta, hogy elvisz magához.

-A frászt hozod rám! Mi a baj?

-Annyira pofátlan vagyok. Nem zavarlak, ha hozzád megyek? Nincs ma estére valami programod, vagy bármi más?

-Ugyan miért zavarnál? Azért mondtam, hogy gyere hozzám, hogy aztán ott hagyjalak, mert más dolgom van? Hát ilyennek ismersz, Hyunji? –mosolyodott el úgy, hogy még a kis gödröcskéi is látszódtak.

-Ja igaz, de buta vagyok. –pirulok el a saját figyelmetlenségemen.

-Figyelj. –hangja komollyá vált. –Történt, ami történt, de annak ellenére, mindig ott voltam neked, ha bármi baj volt és ez most sincs másként. Tudom, hogy nem volt felhőtlen a kapcsolatunk, de ha már a barátságunk erős volt, szerintem nem kellene hagyni elveszni, nem gondolod? –fordul felém, mire csak bólintok. –Ha tenni nem is, de meghallgatni azt meg tudlak. Legalább ennyiben is segítek, hogy kiadhatod magadból.

-Köszönöm! –egy könnycsepp az ölembe hullott.

A lakásába belépve eluralkodik rajtam az az ismerős, melegséget adó emlékhullám. Mennyi estét töltöttünk itt a barátainkkal. Mennyi estét beszélgettünk át. Még most is ugyanúgy áll minden, mint akkor. Semmi nem változott. Még az a kellemes, elméig ható illat sem, amit annyira szerettem.

A nappaliban állva várom Hyeongseopot, hogy keressen egy-két kisebb méretű ruhát. Kezében egy bő melegítőnadrággal és egy hatalmas kapucnis pulóverrel tér vissza. Ahogy átadja, kézfejünk összesimul és arca egyik pillanatról a másikra torzul el.

-Mi a baj? –kérdésemre nem felelve teszi kezét a homlokomra.

-Magas lázad van. –csóválja fejét jobbra, balra.

-Az lehetetlen, nekem sose volt még lázam. –mondom hitetlenkedve, de amikor megérintem a homlokom, érzem, hogy belülről égek. 

-Öltözz át, addig csinálok egy forró teát és a gyógyszer bevétele után ha gondold, mesélhetsz. –mosolyog együtt érzően. Egy bólintás után, már rutinosan megyek a fürdőbe, ahol a tükörbe nézve, majd’ szörnyet halok a látványomtól.

-Komolyan így mászkáltam a városba? –kérdezem a tükörképemtől, aki nem méltat a válaszra, ezért bő vízben való mosakodással próbálom büntetni. Megőrültem. Arcomat egy törölközőbe törlöm, majd felkapva magamra a meleget nyújtó ruhákat, amik akkorák, hogy elveszek bennünk, visszasétálok a nappaliba és a kanapén ülve várom a forró teámat. Esküszöm, eddig nem éreztem, hogy megbetegedtem volna, de kezdek szédülni és vacogni, úgy hogy néha a fogaim is hangokat adnak.

-Tessék. –nyújt felém hirtelen a semmiből egy lázmérőt. A teámat leteszi a dohányzóasztalra, én pedig addig beteszem a lázmérőt. –Miért voltál kint? –sóhajtva dőlök hátra. Mit kellene mondanom? Na és mennyit? –De ha nem akarsz, én megértem.

-Nem! Azt hiszem így jobb lesz. Már nem bírom ezt tovább.

-Mi történt?

-Szerelmes vagyok, de nem akarok. –mondtam ki, aztán kínomban felnevettem. Egyik szemöldökét felhúzva figyelt. –Mindig azt hittem, hogy érez irántam valamit, hogy csak várnom kell és megjön az esze, lesz annyi bátorsága, hogy elém álljon, és ahogy anno én, úgy ő is bevallja nekem, hogy szeret. Bármit megtettem volna, tényleg bármit, hogy együtt lehessünk és végre én is boldog legyek amellett, akibe mindvégig szerelmes voltam. De ő csak szórakozott velem, egyszer nem vett komolyan. Mindig reményekbe ringatott, ám egyszer sem lépett. Elegem van. Komolyan élvezi, ha látja, hogy szenvedek miatta. Esküszöm, látom az örömöt a szemeiben, ha meglát, hogy új lehetősége van arra, hogy húzza az agyam. –teljesen megfeledkezve magamról, eluralkodott rajtam a méreg és egy hatalmasat dobbantottam a lábaimmal.

-Oké, mielőtt eltörnéd a lázmérőt add ide. –összeszorított ajkakkal adom át neki. A fejem közben hangosan zakatol és kezdek émelyegni is. –Jézusom! 38,9. Vedd ezt be. –nyújtja át a lázcsillapítót és egy pohár vizet. –Kiről van szó, ha szabad megkérdeznem. –miután beveszem a gyógyszert válaszolok neki.

-Jiwon…

-Bobby? Most viccelsz? –telegetek a fejemmel. Megdörzsöli szemeit.

-Tudtad, hogy együtt volt Hannaval? Hogy mialatt együtt volt vele, engem is hülyített? –felhevült testem, ha lehetséges egyáltalán, még forróbbá vált. A könnyeim, amik elhomályosították a látásomat, lefolytak az arcomon. –A húgod tudott róla, és mégsem mondta el. –hadartam. Még a könnyeim is tűzforróak voltak. -Láttam őket csókolózni. Tudod mennyire borzalmas érzés, amikor mással látod azt, akit szeretsz? Próbáltam elnyomni magamban az érzelmeimet, de akárhányszor megpillantottam, mindig elgyengültem. Annyira fáj! Nem akarom szeretni! El akarom engedni! –fájdalmasan, hangosan és őszintén sírtam. Fájt a szívem Bobbyért és fájt a vágyért, hogy egyszer elengedhessem végre. 

-Gyere ide. –vont magához közel és zárt karjai közé. Egy idő után az ölébe hajtottam fejem, mire ő egy plédet tett rám és a fejem búbját kezdte simogatni, így nyugtatva. Éreztem, hogy mentálisan és fizikailag is kimerültem, ráadásul a gyógyszer is elálmosított.

Még félálomban megkértem, hogy ne szóljon senkinek, hogy itt vagyok, majd elaludtam.

*Bobby szemszöge* 

-Ah, hulla vagyok. –huppanok bele a gurulós székbe. Meg kell hagyni, eddig is tökéletesek voltunk, de a mai egész napos gyakorlás után, száz százalék, hogy még jobbak lettünk. Már csak azt kellene tudnom, hol van az a jó madár? Eszem megáll. Nem elég, hogy felizgat, nem jelenik meg a próbán. Ezért kapni fog!

Egyszer csak kezeket érzek meg, ahogy a nyakamtól a mellkasomig simítanak, majd hosszú fekete haja csiklandozni kezd, amitől megborzongok.

-Holnap, mikor? –csókol bele nyakamba.

-Hanna, kérlek. –erre kuncog egyet, megfordít a székkel és a szemembe nézve várja a válaszom. –Tíz körül. Még előtte Hyunjival lesz próbám feltéve, ha előkerül. –nevetését egy halkan szóló zene töri meg, ami felettébb ismerős. Felpattanok és Hyunji táskájában kezdem el keresni a telefonját.

-Hallo! –szólok bele.

-Mi az hogy „Hallo”? –szólal meg Soomin, de nem a telefonból, hanem a hátam mögül. –Már vagy hússzor hívtam, miért csak most veszed észre? –lépései izzó lenyomatokat hagynak a padlón, olyan szinten ideges. –Hol az istenbe van Hyunji?

-Honnan kellene tudnom, hogy hol van? Nem vagyok senkije, hogy beszámoljon, mikor és merre jár.

-Te idióta! A partnered, a barátod. Még hogy nem vagy senkije! Elment az a maradék eszed is. –ahogy állt előttem olyan kisugárzása volt, mint akitől jobb lenne, ha félnék.  Bevallom, sosem vettem komolyan Soomin dühkitöréseit, de ha Hyunjiról vagy Eunahról volt szó, nem ismert lehetetlent és olykor tényleg összetojtam magam tőle, mint ahogy most is. Elég volt ránéznem, meg sem kellett szólalnia hozzá.

-Jobb, ha most megyek. –libbent elém Hanna, így eltakarva előlem a Szőkét. –Akkor holnap. –simít végig hasamon és nagyon remélem, hogy ezt Soomin nem látja. Elköszön a lánytól is, aki csak fintorog, majd becsukja maga mögött az ajtót.

-Találsz egy másik lányt, és már fel sem tűnik, hogy nincs itt. Gratulálok. –szóval észrevette… Hát mégsem olyan ostoba, mint gondoltam.

-Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. Hidd el észrevettem, hogy nincs itt, de gondoltam nem mer visszajönni azok után…

-Azok után, hogy te lefagyva bámultad, míg táncol és még azt mondod, hogy elcseszte a lépést? –nevet fel gúnyosan. –Azt hiszed mi nők csak játékszerek vagyunk és nem jövünk rá a dolgokra?  

-Kinek képzeled te magad? Ha azt hiszed, hogy…

-Itt van! –kiált fel a nyitott ajtóban B.I, pár másodperccel később Eunah is megjelent mellette. Soomin és én kérdőn nézünk a nehezen lélegző lányra.

-Mino… Mino látta kifutni az épületből.

-Mit mondtál neki? –kapott pólóm után Soomin. Hyung alig bírta leszedni rólam.

Az utcát járva azon gondolkodtam, vajon mi olyat mondhattam, amin ennyire felhúzta magát. Hiszen semmi olyan nem volt, mégis csak nevetve ment ki a próbáról. Nem hinném, hogy akkor sértődött volna meg. Talán közbe jött valami neki és sietnie kellett.

Miután Soomin nagy nehezen lehiggadt, Hyunji keresésére indultak. Mivel nem éreztem magam hibásnak a történtekbe, nem is gondoltam azt, hogy ebben a hidegben az utcákat járjam. Mentségemre kitaláltam, hogy haza megyek, hátha közben ő is visszajön. Hyunji és a többiek cuccait cipelve értem fel a lakásba. Az a hülyelány egy pólóba ment el. Hogy lehet valakinek ennyi esze? Lepakolva a táskákat a kanapéra, egyszer csak egy hangos puffanást hallok.

-Mi a szar? –kérdezem magamtól. Megvizsgálva a földet látom, hogy Soomin telefonja esett le. Ha most itt lenne tuti ezért is kapnék. A telefont az asztalra teszem, elhelyezkedek a garnitúrán és tárcsázom hyungomat.

-Mondjad. –szól bele azonnal. –Otthon van?

-Nem, nincs. –csalódottan sóhajt. –Itt maradt Soo telefonja. –meghallom, amint átadja barátnőjének az üzenetemet.

-Figyeld a telefont, hátha jelentkezik. –szólal meg a lány.

-Mégis mivel hívna? Itt az ő telefonja is?

-Nem tudnál az életbe egyszer együttműködni és nem belekötni a másikba? –majd kinyomta.

-Most megint miért én? Nem csináltam semmit! –idegesen dobom magam mellé a mobilom. Nagy nehezen feltápászkodok és a szobámba megyek. Leülök az ágyamra és a velem szemben lévő heverőt bámulom. Az ágyon az ő Angry Birds mintás takarója és párnája hever, mellette az a mini pizsama, amit Soomin adott neki az este. Ó Édes Istenem, hogy milyen kerek popsija volt abban a bugyiban. Eszembe jutott az éjszaka is. Most először aludtunk úgy igazán együtt. Volt már rá példa, hogy osztoznunk kellett a szobán, de az ágyon még sosem. Élveztem, ahogy elpirul már a nézésemtől is. Élveztem minden egyes percét és itt nem a zavarba ejtő pillanatokról van szó, hanem amikor magamhoz öleltem, amikor beszívhattam bőre és haja illatát. Mámorítóan hatott akkor is és most is. Az elmúlt este miatti jó kedvem azonnal elillant. Bűntudatom volt. Keresnem kellett volna még akkor, nem szabadott volna hagynom, hogy eltereljék a figyelmem. Hyunji ruháihoz sétáltam és pizsama felsőjét orromhoz emelve, mélyet szippantottam belőle. Hirtelen olyan érzésem lett, mintha egy szerelmes tinédzser lány lennék, aki annak a fiúnak a ruháját szorongatja, aki nm veszi észre, pedig nyilvánvaló, hogy a lány mennyire szereti.

A nappaliból hagyott telefon rikácsolni kezdett, jelezve, hogy üzenete érkezett Soominnak. Szélsebesen vágtattam ki a szobából, minél előbb megtudjam, ki a feladó. Messzebbről láttam, hogy az üzenet tartalmazza Hyunji nevét.

„Ne aggódj, itt van nálam. Holnap hazaviszem.” Az SMS-t elolvasva a szívem lassabban kezdett verni, de amint elolvastam a feladó nevét, a pulzusom az egekig szökött. Egy ideg lettem. Miért ő? Miért pont ő? Mintha kést forgatnának a szívemben. Örültem, hogy végre kikerült a képből, erre tessék, megint itt van. Vajon mit akar tőle? Újra akarják kezdeni? Na nem! Abból te nem eszel haver!