A
biztonságot nyújtó ölelés egyre szorosabb lett körülöttem, ahogy a sírásom is
erősödött. Ebben a pillanatban másra sem volt szükségem, csak hogy azt érezzem,
kellek valakinek. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer az exem fog a meleg
karjaiban tartani, amikor én egy másik férfi után vágyakozok. Nagyon jól
tudtam, hogy Hyeongseop nem akar már tőlem semmit, ahogy én sem tőle, de azt
hiszem tudja, hogy most nagy szükségem van valakire. Rá. Mindig számíthattam
rá, bármi volt, ő ott volt és vagy tanácsot vagy támaszt nyújtott nekem. Nem
tudom, talán most is hozzá rohantam volna elsőként, ha akkor nem jövünk össze.
A múlton nem tudunk változtatni, de néha nagyon jó lenne.
-Gyere,
hazaviszlek. A húgom biztos aggódik már miattad. –simogatja gyengéden a
hátamat. Eltolom magam tőle és hevesen rázom a fejem, hogy eszem ágában sincs
ma haza mennem.
-Kérlek, had
ne kelljen. –könyörögtem neki.
-Ahh.
–sóhajt fel, majd mosolyogva azt mondja: -Rendben, de akkor hazajössz velem.
–hálásan pislogtam rá, amiért nem visz haza. Leveszi magáról a kabátot, ám
előretudva, mit akar tenni, hátrálok felemelt kezekkel, hogy nem akarom, mert
így meg fog fázni, de amint a cipzárt is felhúzza, felhagyok az ellenkezéssel. A
felkaromnál megfog, egészen a parkkal szembeni parkolóban álló autójához vezet,
majd beülve azonnal feljebb teszi a fűtést és indítja a motort. Egy köszönömöt
motyogok az orrom alatt, reménykedve, hogy meg is hallja. Kedvesen rám
mosolyog, majd az útra koncentrálva elindulunk.
-Úristen!
–töröm meg a hosszú csendet, ami beállt közénk. Hirtelen eszembe jut valami,
amit még akkor meg kellett volna kérdeznem, amikor azt mondta, hogy elvisz
magához.
-A frászt
hozod rám! Mi a baj?
-Annyira
pofátlan vagyok. Nem zavarlak, ha hozzád megyek? Nincs ma estére valami
programod, vagy bármi más?
-Ugyan miért
zavarnál? Azért mondtam, hogy gyere hozzám, hogy aztán ott hagyjalak, mert más
dolgom van? Hát ilyennek ismersz, Hyunji? –mosolyodott el úgy, hogy még a kis
gödröcskéi is látszódtak.
-Ja igaz, de
buta vagyok. –pirulok el a saját figyelmetlenségemen.
-Figyelj.
–hangja komollyá vált. –Történt, ami történt, de annak ellenére, mindig ott
voltam neked, ha bármi baj volt és ez most sincs másként. Tudom, hogy nem volt
felhőtlen a kapcsolatunk, de ha már a barátságunk erős volt, szerintem nem
kellene hagyni elveszni, nem gondolod? –fordul felém, mire csak bólintok. –Ha
tenni nem is, de meghallgatni azt meg tudlak. Legalább ennyiben is segítek,
hogy kiadhatod magadból.
-Köszönöm!
–egy könnycsepp az ölembe hullott.
A lakásába
belépve eluralkodik rajtam az az ismerős, melegséget adó emlékhullám. Mennyi
estét töltöttünk itt a barátainkkal. Mennyi estét beszélgettünk át. Még most is
ugyanúgy áll minden, mint akkor. Semmi nem változott. Még az a kellemes, elméig
ható illat sem, amit annyira szerettem.
A nappaliban
állva várom Hyeongseopot, hogy keressen egy-két kisebb méretű ruhát. Kezében
egy bő melegítőnadrággal és egy hatalmas kapucnis pulóverrel tér vissza. Ahogy
átadja, kézfejünk összesimul és arca egyik pillanatról a másikra torzul el.
-Mi a baj?
–kérdésemre nem felelve teszi kezét a homlokomra.
-Magas lázad
van. –csóválja fejét jobbra, balra.
-Az
lehetetlen, nekem sose volt még lázam. –mondom hitetlenkedve, de amikor
megérintem a homlokom, érzem, hogy belülről égek.
-Öltözz át,
addig csinálok egy forró teát és a gyógyszer bevétele után ha gondold,
mesélhetsz. –mosolyog együtt érzően. Egy bólintás után, már rutinosan megyek a
fürdőbe, ahol a tükörbe nézve, majd’ szörnyet halok a látványomtól.
-Komolyan
így mászkáltam a városba? –kérdezem a tükörképemtől, aki nem méltat a válaszra,
ezért bő vízben való mosakodással próbálom büntetni. Megőrültem. Arcomat egy
törölközőbe törlöm, majd felkapva magamra a meleget nyújtó ruhákat, amik
akkorák, hogy elveszek bennünk, visszasétálok a nappaliba és a kanapén ülve
várom a forró teámat. Esküszöm, eddig nem éreztem, hogy megbetegedtem volna, de
kezdek szédülni és vacogni, úgy hogy néha a fogaim is hangokat adnak.
-Tessék.
–nyújt felém hirtelen a semmiből egy lázmérőt. A teámat leteszi a
dohányzóasztalra, én pedig addig beteszem a lázmérőt. –Miért voltál kint?
–sóhajtva dőlök hátra. Mit kellene mondanom? Na és mennyit? –De ha nem akarsz,
én megértem.
-Nem! Azt
hiszem így jobb lesz. Már nem bírom ezt tovább.
-Mi történt?
-Szerelmes vagyok, de nem akarok. –mondtam ki, aztán
kínomban felnevettem. Egyik szemöldökét felhúzva figyelt. –Mindig azt hittem,
hogy érez irántam valamit, hogy csak várnom kell és megjön az esze, lesz annyi
bátorsága, hogy elém álljon, és ahogy anno én, úgy ő is bevallja nekem, hogy
szeret. Bármit megtettem volna, tényleg bármit, hogy együtt lehessünk és végre
én is boldog legyek amellett, akibe mindvégig szerelmes voltam. De ő csak
szórakozott velem, egyszer nem vett komolyan.
Mindig reményekbe ringatott, ám egyszer sem lépett. Elegem van. Komolyan
élvezi, ha látja, hogy szenvedek miatta. Esküszöm, látom az örömöt a szemeiben,
ha meglát, hogy új lehetősége van arra, hogy húzza az agyam. –teljesen
megfeledkezve magamról, eluralkodott rajtam a méreg és egy hatalmasat
dobbantottam a lábaimmal.
-Oké,
mielőtt eltörnéd a lázmérőt add ide. –összeszorított ajkakkal adom át neki. A
fejem közben hangosan zakatol és kezdek émelyegni is. –Jézusom! 38,9. Vedd ezt
be. –nyújtja át a lázcsillapítót és egy pohár vizet. –Kiről van szó, ha szabad
megkérdeznem. –miután beveszem a gyógyszert válaszolok neki.
-Jiwon…
-Bobby? Most
viccelsz? –telegetek a fejemmel. Megdörzsöli szemeit.
-Tudtad,
hogy együtt volt Hannaval? Hogy mialatt együtt volt vele, engem is hülyített? –felhevült
testem, ha lehetséges egyáltalán, még forróbbá vált. A könnyeim, amik
elhomályosították a látásomat, lefolytak az arcomon. –A húgod tudott róla, és
mégsem mondta el. –hadartam. Még a könnyeim is tűzforróak voltak. -Láttam őket
csókolózni. Tudod mennyire borzalmas érzés, amikor mással látod azt, akit
szeretsz? Próbáltam elnyomni magamban az érzelmeimet, de akárhányszor
megpillantottam, mindig elgyengültem. Annyira fáj! Nem akarom szeretni! El
akarom engedni! –fájdalmasan, hangosan és őszintén sírtam. Fájt a szívem
Bobbyért és fájt a vágyért, hogy egyszer elengedhessem végre.
-Gyere ide.
–vont magához közel és zárt karjai közé. Egy idő után az ölébe hajtottam fejem,
mire ő egy plédet tett rám és a fejem búbját kezdte simogatni, így nyugtatva.
Éreztem, hogy mentálisan és fizikailag is kimerültem, ráadásul a gyógyszer is
elálmosított.
Még
félálomban megkértem, hogy ne szóljon senkinek, hogy itt vagyok, majd
elaludtam.
*Bobby szemszöge*
-Ah, hulla
vagyok. –huppanok bele a gurulós székbe. Meg kell hagyni, eddig is tökéletesek
voltunk, de a mai egész napos gyakorlás után, száz százalék, hogy még jobbak
lettünk. Már csak azt kellene tudnom, hol van az a jó madár? Eszem megáll. Nem
elég, hogy felizgat, nem jelenik meg a próbán. Ezért kapni fog!
Egyszer csak
kezeket érzek meg, ahogy a nyakamtól a mellkasomig simítanak, majd hosszú
fekete haja csiklandozni kezd, amitől megborzongok.
-Holnap,
mikor? –csókol bele nyakamba.
-Hanna,
kérlek. –erre kuncog egyet, megfordít a székkel és a szemembe nézve várja a
válaszom. –Tíz körül. Még előtte Hyunjival lesz próbám feltéve, ha előkerül.
–nevetését egy halkan szóló zene töri meg, ami felettébb ismerős. Felpattanok
és Hyunji táskájában kezdem el keresni a telefonját.
-Hallo!
–szólok bele.
-Mi az hogy
„Hallo”? –szólal meg Soomin, de nem a telefonból, hanem a hátam mögül. –Már vagy
hússzor hívtam, miért csak most veszed észre? –lépései izzó lenyomatokat
hagynak a padlón, olyan szinten ideges. –Hol az istenbe van Hyunji?
-Honnan
kellene tudnom, hogy hol van? Nem vagyok senkije, hogy beszámoljon, mikor és
merre jár.
-Te idióta!
A partnered, a barátod. Még hogy nem vagy senkije! Elment az a maradék eszed
is. –ahogy állt előttem olyan kisugárzása volt, mint akitől jobb lenne, ha
félnék. Bevallom, sosem vettem komolyan
Soomin dühkitöréseit, de ha Hyunjiról vagy Eunahról volt szó, nem ismert
lehetetlent és olykor tényleg összetojtam magam tőle, mint ahogy most is. Elég
volt ránéznem, meg sem kellett szólalnia hozzá.
-Jobb, ha
most megyek. –libbent elém Hanna, így eltakarva előlem a Szőkét. –Akkor holnap.
–simít végig hasamon és nagyon remélem, hogy ezt Soomin nem látja. Elköszön a
lánytól is, aki csak fintorog, majd becsukja maga mögött az ajtót.
-Találsz egy
másik lányt, és már fel sem tűnik, hogy nincs itt. Gratulálok. –szóval
észrevette… Hát mégsem olyan ostoba, mint gondoltam.
-Fogalmam
sincs, hogy miről beszélsz. Hidd el észrevettem, hogy nincs itt, de gondoltam
nem mer visszajönni azok után…
-Azok után,
hogy te lefagyva bámultad, míg táncol és még azt mondod, hogy elcseszte a
lépést? –nevet fel gúnyosan. –Azt hiszed mi nők csak játékszerek vagyunk és nem
jövünk rá a dolgokra?
-Kinek
képzeled te magad? Ha azt hiszed, hogy…
-Itt van!
–kiált fel a nyitott ajtóban B.I, pár másodperccel később Eunah is megjelent
mellette. Soomin és én kérdőn nézünk a nehezen lélegző lányra.
-Mino… Mino
látta kifutni az épületből.
-Mit mondtál
neki? –kapott pólóm után Soomin. Hyung alig bírta leszedni rólam.
Az utcát
járva azon gondolkodtam, vajon mi olyat mondhattam, amin ennyire felhúzta
magát. Hiszen semmi olyan nem volt, mégis csak nevetve ment ki a próbáról. Nem
hinném, hogy akkor sértődött volna meg. Talán közbe jött valami neki és sietnie
kellett.
Miután
Soomin nagy nehezen lehiggadt, Hyunji keresésére indultak. Mivel nem éreztem
magam hibásnak a történtekbe, nem is gondoltam azt, hogy ebben a hidegben az
utcákat járjam. Mentségemre kitaláltam, hogy haza megyek, hátha közben ő is
visszajön. Hyunji és a többiek cuccait cipelve értem fel a lakásba. Az a
hülyelány egy pólóba ment el. Hogy lehet valakinek ennyi esze? Lepakolva a
táskákat a kanapéra, egyszer csak egy hangos puffanást hallok.
-Mi a szar?
–kérdezem magamtól. Megvizsgálva a földet látom, hogy Soomin telefonja esett
le. Ha most itt lenne tuti ezért is kapnék. A telefont az asztalra teszem,
elhelyezkedek a garnitúrán és tárcsázom hyungomat.
-Mondjad.
–szól bele azonnal. –Otthon van?
-Nem, nincs.
–csalódottan sóhajt. –Itt maradt Soo telefonja. –meghallom, amint átadja
barátnőjének az üzenetemet.
-Figyeld a
telefont, hátha jelentkezik. –szólal meg a lány.
-Mégis mivel
hívna? Itt az ő telefonja is?
-Nem tudnál
az életbe egyszer együttműködni és nem belekötni a másikba? –majd kinyomta.
-Most megint
miért én? Nem csináltam semmit! –idegesen dobom magam mellé a mobilom. Nagy
nehezen feltápászkodok és a szobámba megyek. Leülök az ágyamra és a velem
szemben lévő heverőt bámulom. Az ágyon az ő Angry Birds mintás takarója és
párnája hever, mellette az a mini pizsama, amit Soomin adott neki az este. Ó
Édes Istenem, hogy milyen kerek popsija volt abban a bugyiban. Eszembe jutott az
éjszaka is. Most először aludtunk úgy igazán együtt. Volt már rá példa, hogy
osztoznunk kellett a szobán, de az ágyon még sosem. Élveztem, ahogy elpirul már
a nézésemtől is. Élveztem minden egyes percét és itt nem a zavarba ejtő
pillanatokról van szó, hanem amikor magamhoz öleltem, amikor beszívhattam bőre
és haja illatát. Mámorítóan hatott akkor is és most is. Az elmúlt este miatti
jó kedvem azonnal elillant. Bűntudatom volt. Keresnem kellett volna még akkor,
nem szabadott volna hagynom, hogy eltereljék a figyelmem. Hyunji ruháihoz
sétáltam és pizsama felsőjét orromhoz emelve, mélyet szippantottam belőle.
Hirtelen olyan érzésem lett, mintha egy szerelmes tinédzser lány lennék, aki
annak a fiúnak a ruháját szorongatja, aki nm veszi észre, pedig nyilvánvaló,
hogy a lány mennyire szereti.
A nappaliból
hagyott telefon rikácsolni kezdett, jelezve, hogy üzenete érkezett Soominnak.
Szélsebesen vágtattam ki a szobából, minél előbb megtudjam, ki a feladó. Messzebbről
láttam, hogy az üzenet tartalmazza Hyunji nevét.
„Ne aggódj,
itt van nálam. Holnap hazaviszem.” Az SMS-t elolvasva a szívem lassabban
kezdett verni, de amint elolvastam a feladó nevét, a pulzusom az egekig
szökött. Egy ideg lettem. Miért ő? Miért pont ő? Mintha kést forgatnának a
szívemben. Örültem, hogy végre kikerült a képből, erre tessék, megint itt van.
Vajon mit akar tőle? Újra akarják kezdeni? Na nem! Abból te nem eszel haver!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése