6.rész

-Soooooooooooo!!! –kiáltok, amint megpillantom barátnőmet az ebédlőben. Soomin miután észrevesz, rosszallóan néz rám, amiért kiabálva jöttem be, megzavarva a többi ember ebédjét, ezért hajlongani kezdek a BigBang, Suhyun és a többiek előtt.

-Komolyan mondom, te aztán tudod, hogy kell leégetni magad. –szólalt meg barátnőm, közben én vörös fejjel leülök az asztalukhoz, ahol Eunah és a fiúk rajtam röhögnek, a könnyeiket törölgetve.

-Na, hogy haladtok? –tért a lényegre azonnal B.I.

-Hát, hogy őszinte legyek, a legszívesebben ott hagynám az egészet. –fujtatok és duzzogva összekulcsolom a kezeimet a padon és ráhajtom a fejem. Megérzem Minnie kezét hátamon, ahogy gyengéden végig simít rajtam. Gondolom ő sejti, hogy Bobby megint alkotott.

-Mert? Most mi van? –kérdezgetett a leader. Lassan felemeltem a fejem és kihagyva a cseppet sem kellemes infókat, válaszoltam B.I legelső kérdésére.

-Szóval. Hannaék fantasztikusak lesznek duóban. Eszméletlenül összeillik a hangjuk, és szerintem nem sok mindent kellett változtatni, bár ez nem az én asztalom, de akkor is észreveszem az ilyeneket.

-Ühüm. –kapott be egy falatot. –És a tánc?

-Ez egy jó kérdés, mert eddig egyedül voltam, bár elkezdtem rá táncolni, és szerintem nem volt hiba benne. –mosolygok és remélem, hogy eleget tettem B.I kíváncsiságának.

-Mintha úgy érezném, hogy valamit nem mondasz el. Mi történt még?

Csalódottan mosolygok Hanbinra, hogy nem sikerült eltitkolnom. Talán túl jól ismer már minket. Mint ahogy azt a filmekben tenni szokták, körbe kémleltem a terepet, kik hallhatják a mondandómat és kik nem. Az asztalnál szerencsére B.I ült a legszélén szembe Sooval, aki mellé becsusszantam, így a többiektől, mondhatni elszigetelődtünk. Egyik ujjammal jelezve közelebb hívtam két társamat és suttogva belekezdtem a történtekbe: -Már nagyba benne voltam a táncban, tényleg minden lépésemre koncentráltam és bevallom egyáltalán nem figyeltem akkor már Bobbyék énekére, csak a ritmusra. Aztán amikor Bobby rap része jött volna, na hát az nem jött. A tükörből ránéztem és akkor láttam, hogy egyenesen engem bámul. Hanna hozzászólt, de semmi reakció. –itt elhallgattam. Ha jobban belegondolok, az én hibám, hogy Bobby utána feszülten viselkedett. Ha nem provokálom, lehet folytattuk volna a próbát, ahelyett hogy nekem jött volna. A többiek még előrébb hajoltak, várták, hogy folytassam, de nem tudtam, hogy kellene. –Öhm, szóval… -Bravó Hyunji, sikeresen beégetted saját magad. 

-Mit csinált Bobby? –segítségként Soora néztem, hogy találjon ki valamit, de ugyanolyan kíváncsisággal bámult rám, mint ahogy azt B.I tette.

-Megindult felém, de tökre ijesztő volt az egész, és azt mondta, hogy elrontottam a lépést, pedig esküszöm nektek, egyetlen hibát sem ejtettem. Beleordított a képembe. –folytattam.

-Erre te?

-Ajj, muszáj mindent ennyire részletesen?

-Igen! –mondták egyszerre.

-A képébe röhögtem, aztán eljöttem. –Soomin és Hanbin összenéztek, majd rám és újból egymásra. Végig gondolva az egészet, most úgy jöttem ki ebből a szituból, hogy az én pofátlanságom miatt húzta fel magát Jiwon, ezért azonnal szabadkozni kezdtem, de B.I leintett. Jobb könyökére támaszkodott és az orrnyergét kezdte el masszírozni. Félve barátnőmre pillantottam, aki a gondolataiba merülő fiút nézte. 

-Nem tudom, mi bajotok van, de azt ajánlom minél előbb oldjátok meg. –kezdett bele. -Rohadtul nem tesz jót a csapatnak, ha feszültség van köztetek. Koncentráljatok a feladatra. Három koncertet kell megcsinálnunk és azt akarom, hogy az tökéletes legyen, de gondolom, ezzel nem csak én vagyok így. Úgyhogy, utoljára figyelmeztetlek benneteket, hogy rakjátok rendbe a dolgokat köztetek, vagy legalább a munkaidőbe tegyétek félre és úgy marjátok egymást, hogy azt én ne lássam.

-Ezt most miért csak neki mondod? –támaszkodott az asztalra Soomin. –Nem csak ő a hibás. Azt hiszed Jiwon nem provokálja? –a fiú sóhajtott egyet, majd befejezésként ezt mondta:

-Soomin, örülnék, ha nem szólnál bele. –köpte oda B.I barátnőjének, mire ő tátott szájjal bámult maga elé. Ahogy jól látom rajta, legszívesebben most robbant volna, mint egy bomba, de amint megfeszült az álla, tudtam, hogy nem fog egy ártatlan szót sem szólni. A levegő megfagyott körülöttünk, egyikünk sem mert, vagy nem akart megszólalni. Mindketten az előttük lévő tálcát bámulták. Fogalmam sem volt, mit kellene mondanom, így hát nemes egyszerűséggel bocsánatot kértem. 

-Nem tőlünk kell bocsánatot kérned, hanem Bobbytól. –mondta B.I miközben felállt az asztaltól. –Kérj tőle bocsánatot, még ma, aztán álljatok neki a gyakorlásnak. Ja és még valami. A többi táncossal majd később fogtok együtt próbálni, a legfontosabb most a szóló, úgyhogy rendezzétek a dolgaitokat. Soomin, te pedig tíz perc múlva legyél a teremben. –mondta mindezt háttal, és miután elpakolt maga után, kisétált az ebédlőből.

-Soo, jól vagy? –kérdeztem és komolyan aggódtam érte, ahogy barátja távolodó alakját figyelte.

-Persze. –lehelte maga elé. 

-Tényleg jobban vagy már? –rohanok barátnőm után, aki megvárta, míg gyorsan bekapok egy két falatot. Ez alatt az idő alatt, mindent elmeséltem neki. Elmondtam, hogy szerintem Bobby a táncom miatt nem figyelhetett a szövegre, a kis játékomat és a fiú reakcióját is.

-Azok után, hogy ekkorát nevettem, még kérdezed? Esküszöm, nem tudnék élni nélkületek. –nevet fel.

-Azért ennyire nem jó ám.

-Nem akarom elkiabálni, de szerintem lesz itt valami. –bök oldalba.

-Jajj, ugyan már. Megmondtam, hogy közöttünk nem lesz semmi. –erősködök.

-Aha és ezért húzod az agyát ugye? –kuncog fel mellettem Soo, majd futásnak ered. Nagy nevetések közt futok utána, mint valami kis fruskák és nevét kiabálva próbálom megállásra késztetni.

-Vigyázz! –kiáltok fel, amint a kanyarba feltűnik egy alak, amit az előttem futó lány nem vett észre, így összeütköznek. Mikor odaérek, látom, hogy szerencsére nem történt semmi nagyobb baj, csupán mindketten fenékre ültek.

-Ne haragudj, nem figyeltem. –tápászkodik fel Soo, majd segít a másik lánynak is felállni, de amikor meglátja kit is lökött fel, elbizonytalanodik. 

-Miért nem lepődök meg, hogy ti vagytok? –üti el a szőke lány kezét, hogy önerőből álljon fel. Észrevétlenül Soominre nézek, aki ökölbe szorított kézzel próbálja levezetni a feszültséget és takarja el, mennyire ideges. Lee Hi gúnyos mosollyal méri végig az előtte álló lányt, majd engem. –Mindenki tudja, hogy csak ti viselkedhettek ilyen gyerekesen. Futkosni a folyosón? Hány évesek vagytok? Öt?

-Ha ezt befejezted, nem mennénk inkább próbálni? –szólalok meg.

-Tudod Soomin, látom nem éppen vagytok jóban Hanbinnal.

-Tessék?

-Nem tudsz szót fogadni annak, aki jobban tudja, mit kellene tenned.

-Mégis miről beszélsz?

-Befejezted végre? –bár ezt nem kérdésnek, inkább kijelentésnek szántam.

-Ja, jut is eszembe, képzeljétek, Hanna mennyire boldog volt, hogy újra Bobbyval lehet. A Mix&Match óta szinte nem is voltak együtt. Mondtam is neki, hogy használja ki az alkalmat.

-Hogy te milyen jó barátnő vagy. –vakkantja oda Soo, majd kézen fog és ráncigálni kezd. –Gyere Hyunji, menjünk. –kirántom kezem az övéből.

-Hogy érted, hogy együtt voltak? –tudnom kell.

-A próbák után volt, hogy maradtak és hát tudjátok, lefeküdtek. –a szemeim kikerekedtek, levegőt alig kaptam, fulladozni kezdtem.

-Hyunji?! Hé, mi van veled? –lépett elém Soomin, de nem tudtam válaszolni neki. A könnyeim kezdtek folyni és kétségbeestem, tényleg nem kaptam levegőt.

-Soo..Soo… -kapaszkodtam meg a vállába. Átkarolt és ott hagyva Lee Hit a legközelebbi mosdóba cipelt. Leültetett az egyik wc-re, letérdelt elém és a térdemre rakta a kezét.

-Hyun, lélegezz nyugodtan! Hallod? –felállt, elővett egy zsebkendőt, bevizezte és az arcomat kezdte nedvesíteni. Egy másikat a tarkómra tette. A könnyeim még mindig folytak, de levegőt már legalább kaptam. Lassan kezdtem lenyugodni.

-Miért? Nem akarom elhinni. Komolyan elgondolkodtam arról, hogy talán kedvel, vagy valami. –újra könnyezni kezdtem. Némán, hangtalanul.

-Nem tudom, hogy mondjam, és tudom hogy nem ez a legjobb alkalom, de Hanbin egyszer elszólta magát nekem. –lesütötte a szemét. Felpattantam és követeltem a választ tőle. –Egyszer, tényleg lefeküdtek. –leesett az állam.

-Ho..hogy mi?

-Mi csak ennyiről tudunk, pontosabban B.I. Nem tudom mi igaz abból, amit Lee Hi mondott.

Ökölbe szorított kezemmel a wc-ket elválasztó falba ütöttem, mire az előttem álló Soomin összerezzent.

-K*rva életbe! Miért nem mondtad el?

-Mert azt hittük így jobb lesz neked.

-Az Istenit Soomin! Ha ezt tudom, máshogy állok Bobbyhoz! Á! –ott hagytam őt, és kirohantam a wc-ből. Nem hiszem el. Akkora hülye vagyok. Voltam olyan ostoba, hogy hittem abban, hogy minden máshogy lesz. Mérges voltam, sértett és becsapott. Nem tudom képes leszek-e eltölteni velük a mai napot, vagy az elkövetkezendő napokat. A legszívesebben hazáig futnék, de ehelyett mennem kell próbálni, különben nem csak a kedvemet, de az állásomat is elveszítem. A futásom lassult míg nem sétáltam. Mély levegővételek közt esküdtem magamban, hogy soha többet nem veszem fel Bobby beszólásait és hogy soha többé nem bízok meg benne. Végeztem!

A folyosón megpillantottam a csukott ajtót, ami azt jelentette, hogy elkezdték a próbát. Nélkülem.  Egyik kezemet ráteszem a kilincsre, veszek pár mély levegőt, majd benyitok, de amint hangok ütik meg a fülem, lefagyok. Hanna nevetését hallom meg az ajtó mögül. Elvesztve a józan eszem, benyitok.

Bobby a terem közepén állt, két keze pedig Hanna oldalán pihentek. A lány karjaival szorosan ölelte magához a fiút, aki gyengéden mosolygott rá. Aztán minden olyan hirtelen történt. Hanna hirtelen összeérintette Bobby ajkaival a sajátját. Mintha mindent Hanna testével éreztem volna. Bobby érintését, éreztem az illatát és számon a csókját. Könnyek szöktek a szemembe. Nem akartam tovább nézni, nem akartam egy levegőt szívni velük, nem akartam létezni. Egy dolgot akartam, láthatatlannak lenni, egy senkinek lenni. Amint az első könnycseppem végig folyt az arcomon, hátrálni kezdtem, becsaptam az ajtót és elszaladtam. Nem érdekeltek a következmények, nem érdekelt semmi. Az agyam teljesen kikapcsolt, csak a könnyeim folytak. Futottam ahogy csak bírtam, nem törődve semmivel. Itt akartam hagyni mindent. Kiérve az épületből, egyből megérzem magamon a csípős hideget, de nem érdekel.

Lépteimet lassítom, amint a parkba érek. Egy távolabbi padra letelepedek, hátra dőlök és csak nézem az embereket, akik megbámulnak, amiért ilyen időben egy vékony pólóban, kisírt szemekkel ücsörgök a padon. Nem volt túl jó ötlet kabát nélkül kijönni, de nem gondolkodtam.

A nap elég meleget adott ahhoz, hogy ne legyenek jégcsapok a testemen, de ahhoz nem volt elég, hogy ne fázzak. Lehunytam a szememet és próbáltam nem gondolni semmire, de még mindig a fejemben csengett a csókjuk által adott hangok. Magam előtt láttam Bobbyt ahogy még közelebb húzza magához Hannát. Elakadt a lélegzetem a visszatartott sírástól. Mit sem törődve az emberekkel, hangosan ordítani kezdtem, minden bánatomat és fájdalmamat kiadva magamból. Előre hajoltam és a térdemre borulva dülöngéltem előre, hátra.

Aztán elaludtam.  

Dideregve ébredek meg kint, a sötétben. Ezek szerint végig aludtam a délutánt. Vajon hány óra lehet? Lassan emelem fel zakatoló fejem, hogy körbe nézhessek. Az égvilágon senki sincs itt. A bőröm libabőrös volt, amit próbáltam karjaim dörzsölésével eltüntetni. Megfagyok, de nem akarok haza menni. Hova mehetnék?

-Hyunji? –a hang irányába fordítom a fejem. –Mit csinálsz te itt egy száll pólóban? –könnyes szemekkel pattanok fel a padról és ölelem meg azt, akire a leginkább nem számítottam.

-Hyeongseop. –zár karjai közé, mire zokogni kezdek.