11. rész

Elmehet a fenébe. Teszi itt nekem a szépet, meg olyanokat mond, amitől még akár a véleményem is megváltozhat, erre meg betoppan ez a lány és minden kezdődik elölről. Örökös körforgás az egész. Először olyanok vagyunk Bobbyval mint egy szerelmes pár, aztán jön valami balhé és megérkezik Hanna, végül szenvedek, eltervezem, hogy nem figyelek rá, de ismét elgyengülök. Mikor lesz ennek vége?

Mióta Hanna belépett az ajtón a légkör köztem és a fiú közt, megváltozott. Igazából nem tudatosult bennem teljesen, de mintha erősebbnek érezném magam abból a szempontból, hogy ellenálljak Jiwonnak. A látvány nyújtotta méregből származhat. Hihetetlen türelemről mutatok bizonyságot, ugyanis azt elnézni, ahogy egy másik lány, most már teljesen nyugodtan bújik ahhoz a fiúhoz, akihez én akarok bújni, nem mindenki lenne képes szemet hunyni felette.

Az óra még a hetet sem érte el, én pedig már tűrőképességem határán állok. Hogy fogom kibírni az egész napot velük? Az igazság az, hogy ma csak Jiwonnal lennék, az ő szólóját próbálva, mégis itt van Hanna is. Minek? Jó, persze ez egyértelmű, de akkor se legyen már itt! Ahogy hozzásimul Bobbyhoz, ahogy kezét izmos mellkasára simítja, a szívem megreped és szilánkokra hullik.

Összetörve, kezeimmel megtámasztva fejemet ülök a padon, szememet le sem véve róluk. Hiába próbálom, nem tudok elfordulni. Sóvárog a szívem ezért az életért. A világ körülöttem teljesen elnémul és csak egyetlen képre tudok koncentrálni. Hanna Jiwon előtt áll, valamit mond neki, majd felnevet mire a fiú is halványan elmosolyodik, aztán a lány szorosan átöleli a derekánál, arcát pólójába fúrva. Jiwon arcáról lelohad a mosolya és lehajtja a fejét. Mintha szégyellné magát, amiért ezt mind előttem teszik.

Arcomon legördül egy könnycsepp.

Fáj. Elmondani nem tudom mennyire.

Aztán az első sós cseppet követi a második, harmadik és még másik többi, de ennek ellenére sem tudok elfordulni. Rabul ejtettek, anélkül, hogy azt tudnák. Ujjaimmal igyekszem törölgetni könnyeimet, de felesleges, egyiket követi a másik. Mintha ő is megérezte volna, megemeli fejét és lassan felém fordul. Nem mozdulok, egyenesen egymás szemébe nézünk. Annak ellenére, hogy erősnek akartam mutatni magam előtte, nem tudok az lenni. Csak bámulom gyönyörű mély barna szemeit és a csodára várok. Mintha legbelül neki is fájna, ahogy szenvedek, vagy talán ő is szenved? De mégsem jön hozzám, hogy magához öleljen. Csak áll és fájdalommal teli szemekkel néz le rám. Mit gondolhat most magában? 

Jiwon…

-Bobby, minden rendben? –néz rá aggódva a lány. Bobby teste megfeszült. Egy lépést tesz hátra, így kilép Hanna öleléséből. Az előtte álló tátott szájjal bámul rá, de ő mit sem törődik vele, csak engem néz. Kezeimet ölembe engedem, felsőtestemet pedig kihúzom a nagy megdöbbenésre, mikor megindul felém lomha léptekkel. Hanna többször is a nevén szólítja, de nem figyel rá. Megáll előttem, és kinyújtja felém kezét. Habozok, nem értem mit akar, de végül kezébe simítom enyémet. Azzal a lendülettel felhúz, én pedig neki ütközök. Hannaval ellentétben, engem azonnal magához szorít. Az érzés elmondhatatlan. Eleinte nem értem mit akar ezzel, de aztán később rájövök, hogy ezzel nem mást fejez ki, minthogy engem választ. Végre döntött, engem akar. Megannyi kínon és fájdalmon mentünk át mindketten, mire végre eljutott arra a pontra, hogy befejezi a játékát.

-Bocsáss meg nekem! –leheli fülembe.

Aztán pislogok egyet és a fejemben lévő kép eltűnik, átadva helyét a valóságnak. 

Szóval csak képzeltem.

Két kezemet a padra teszem, ellököm magam onnan és a még mindig engem bámuló Bobby mellett sétálok ki a teremből. Érzem, ahogy tekintetével követ, mégsem nézek rá vissza az ajtóból sem. 

-Minden rendben Bobby? –hallom meg Hanna hangját, majd becsukom maga mögött az ajtót. Most értem el azt a szintet magamban, ami jelezte, hogy elég. Összezavart. Talán a tudta nélkül is, de ismét megtette. A szemei teljesen mást tükröznek, mint a tettei. Míg azt látom a szemeiben, hogy mondana valamit, addig a teste az ellenkezőjét mutatja és ahelyett hogy odajönne hozzám, inkább meg sem mozdul. Annyira elegem van már ebből!

Egészen a liftig sétálok, amibe be is szállok és miután megnyomtam a földszintet jelző gombot, a fejemet a lift oldalának döntöm. Lassú, egyenletes tempóban fújom ki a magamban tartogatott levegőt. Néhány perc múlva nyílik az ajtó, én pedig szembetalálom magam egy-két társammal, akik éppen a liftet várták.

-Jó reggelt. –köszönök a táncosoknak.

-Nahát, téged is lehet látni ilyenkor? –viccelődött az egyik Hitech-es táncos.

Egy mosolyt erőltettem magamra, majd miután válaszoltam, kimentem a friss levegőre. A reggeli szellő rögtön libabőrössé tette karomat a pulóver alatt. Nem bánom, hiszen egy kicsit kijózanít. Leülök a lépcsőre és a kék égre meredek.

-Hogy én mekkora barom vagyok… -sóhajtom és kínomban elmosolyodok. Hagytam eddig fajulni a dolgokat, mikor már rég észbe kellett volna hogy kapjak. Nem tudom meddig bírom ezt még, de erőt kell vennem magamon. Végig kell csinálnom a mai napot és az utána következőket is. Túl kell lépnem a veszteségemen és az előttem álló fontos dolgokra kell koncentrálnom. Elég a sok negatívból! Örülnöm kellene, hisz egy olyan cégnél dolgozok, ami kimagaslik szerintem az egész világon. Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy a Big Bang, a 2NE1 vagy hasonló más nagy előadók mögött táncolhat. Én hülye meg itt itatom az egereket egy olyan ember miatt, aki meg sem érdemli.

-Hyunji!! –ugrik hirtelen valaki a nyakamba. A lendülettől majdnem hátra esek, de még időben támaszkodok meg. –Azt hittem örökre elhagysz minket. –szorít magához az illető. Illata ismerős, de igazán a mögötte tornyosuló árnyékok gazdái árulják el, ki is ölel.

-Chanwoo, megfojtasz. –teszem egyik kezem hátára, míg a másikkal visszatornázom magunkat kényelmes pozícióba. Lassan elenged, ekkor látom, hogy könnybe lábadt, amiért itt találtak. Megnyugodott, hogy nem hagytam itt őket egy szó nélkül. Hogy is tehettem volna ilyet? 

Feláll, majd engem is felhúz. Az én szemeim is megtelnek könnyekkel, ahogy végig nézek barátaim megkönnyebbült arcán. Majdnem itt hagytam őket! Nem kellett kevés, hogy elveszítsem azokat, akik a legjobban hiányoztak volna, a családomat. Mikor mindez tudatosul bennem, kiszalad belőlem a visszafojtott sírás és hangos zokogásban török ki. Egyik kezemmel a szememet kezdem dörzsölni, akár egy kisgyermek. Hirtelen valaki megragadja szabad kezemet és tenyerembe nyomja sajátját. Lassan emelem csak fel fejem, mikor szembe nézek egy kisírt szemű Eunahval. Azonnal átölelem, mire ő is ugyanezt teszi. Amíg gyengéden simogatja hátamat, a többieket vizslatom. Legbelül mindig is tartottam attól, hogy emiatt, majd meggyűlölnek, de semmiféle ilyen érzéseket nem látok arcukon. Kedvesen mosolyognak rám, ami megnyugtat engem is.

-Eunah. –suttogom fülébe, mire ő kérdőn hümmög egyet. –Ő hol van? –csak annyira válok el tőle, hogy körbe tudjak nézni. A kis családunkból hiányzik két ember.

-Ott. –biccent fejével Eunah. Tőlünk nem messze állnak. Fejét barátja mellkasára hajtja, aki egyik kezével öleli. Miért nem jöttek ide a többiekkel? Félnek, hogy zavarnának? De hisz ők is közénk tartoznak, még akkor is, ha ki voltam rájuk akadva. Amikor egész testemmel feléjük fordulok, a szőke lány elemeli fejét barátjáról. Zavartan áll, nem tudja mit kellene tennie, csak lehajtja fejét. Megindulok felé. Pár lépés múlva, mikor közelebb érek hozzá, látom ahogy válla rázkódik a néma zokogástól. Megsajdul a szívem is, így a köztünk lévő távolságot már futva teszem meg, majd azonnal a karjaimba zárom. 

-Úgy sajnálom. –motyogja.

-Semmi baj. –csitítom.

-Bocsáss meg. –tör ki belőle a sírás. Karjaival ő is átölel. Mindig határozott és erős kisugárzású barátnőm most olyan védtelennek és törékenynek tűnik. Sokat szenvedhetett a bűntudat miatt. Megbánta.  –Ne hagyj itt minket, kérlek. –szipogja.

-Nem foglak. –jelentem ki határozottan, majd miután megérzem, ahogy a többiek odajönnek hozzánk és átölelnek minket, én is elsírom magam. Kavarognak bennem az érzelmek. Megkönnyebbültem, hogy végre velük vagyok, mégis feszengek. Félek a Bobbyval való találkozásoktól. –Ne haragudjatok, hogy kitettelek benneteket ilyennek. –kérek bocsánatot.

-Te ne haragudj ránk, amiért ezt tettük veled. –szólal meg Hanbin. Válaszként csak elmosolyodtam és egy aprót bólintottam. Nem arról van szó, hogy ilyen könnyen elfelejtettem az egészet, de ha tőlük is eltávolodok, nem lesz senkim, és nem tudom majd miből meríteni az erőt. Szükségem van a barátaimra.

Miután vagy százszor bocsánatot kértek, a fiúk kint hagytak bennünket, míg ők neki láttak a mai feladataiknak. Két barátnőm társaságában sétáltam körbe az épületet, miközben a már most nyüzsgő várost néztük és beszélgettünk. Megbeszéltünk mindent, azt, amikor nem voltam velük, és azt is, ami bennem lezajlott ez alatt egészen a belső vitáimtól a főnök beszédéig és Bobby zaklatott arcával, amikor rám talált. Némán, figyelmesen követték minden mondandómat.

-Ha bármiben tudunk segíteni, csak szólj. Mindenben melletted leszünk. –szólalt meg Soomin, miután befejeztem.

-Segítsetek kitartani. –mosolyogtam rájuk. Mind a ketten felém nyújtották a kisujjukat, amibe nagy boldogan kapaszkodtam meg. Végre felszabadultan nevettünk fel mindannyian. Most már bátrabban nézek farkasszemet Jiwonnal, mert végre van honnan erőt merítenem.

Kezemet a kilincsre téve szívok egy mély levegőt, tisztázom magamban, miért is megyek be, miért leszek ilyen közel ehhez a fiúhoz és benyitok a teremben. Meglepetésemre Bobbyt egyedül találom, a gép előtt ül. Halkan csukom be az ajtót, nem akarom megzavarni, nagyon el lehet merülve. A padhoz sétálok, átcserélem a cipőmet és leveszem a pulcsimat. Amíg Bobby a gépnél van, addig nyújtok, hogy aztán rögtön megkezdhessük a próbát.

 Azt hiszem, most jól vagyok. Felszabadultabbnak érzem magam, erősnek. A lányok bátorítása és az, hogy a fiúk ennyire szeretnek hatalmas löketet adott ahhoz, hogy végig csináljam. Úgy érzem, kész vagyok csak a feladatommal foglalkozni. Majd kiöntöm a lányoknak a lelkem esténként, de addig is napközben nem szabad Bobbyra úgy gondolnom.

-Azt hittem nem jössz vissza. –zökkent ki gondolataimból. Felállok ülő helyzetemből, megjegyezném, hogy észre sem vettem mikor ültem le, és közelebb megyek hozzá.

-Együtt dolgozunk, vagy nem?

-De.

-Na, és mire fogunk táncolni? –terelem gyorsan a témát. Bobby visszafordul a monitorhoz, de csak annyira, hogy elindítson egy számot.

-Te most viccelsz ugye? –kérdeztem meglepetten.

-Nem. Azt mondták, legyen különleges. Szerintem ez elég különleges lesz. –válaszol teljesen higgadtan, ám mégsem tudom elhinni.

-Ez egy lassú szám. Hogy a fenébe akarsz te erre táncolni? –hitetlenkedek. –Ez egy érzelmes dal Bobby, nem tudom esetleg nem vetted észre, hogy ez nem hozzánk való? –nevetek fel.

-Tudom, éppen ezért választottuk ezt. Fogd fel kihívásnak.

-De miért pont most akarsz egy újjal előállni?

-Félsz? –húzza fel egyik szemöldökét és lép egyet közelebb hozzám.

-Tőled? Egyáltalán nem. –lököm el és az ajtó felé indulok. –De a táncban már nem vagyok annyira biztos.

-Most hová mész? –kerekednek el szemei, mintha megijedt volna.

-Csak a hozzánk beosztott tanárért. Ne aggódj, visszajövök. –intek egyet, majd elrohanok B.I-ékhoz, hogy megtudjam, ki van hozzánk rendelve.

Tíz perc múlva Heeyunnal és Hansollal a nyomomban térek vissza Bobbyhoz, aki a zenét hallgatva nyújt a tükör előtt. Olyan jól néz ki. Stop! Most hagyd abba!

-Nahát, nem is tudtam, hogy ti lesztek. –pacsizik le Hansollal, majd köszön Heeyunnak is. –Azt hittem a rendes tanárok lesznek.

-Adok én neked olyan rendes tanárt… -fenyegeti röhögve Hansol. –Örülj neki, hogy mi jöttünk.

-Ők a Big Banggel vannak. –tájékoztatja a barna hajú Hitech-es táncos lány. –Olyan koreót találtunk ki… -dörzsöli össze két tenyerét.

-A többiek kikkel vannak? –érdeklődik Jiwon.

-Jinhwan Donyval és Ahyeonnal, B.I pedig Deukkel és Minjunggal.

-Kezdjük, mert már kíváncsi vagyok! –szólok közbe, mire mosolyogva néznek rám mindhárman. Nem tehetek róla, izgatott vagyok a tánc miatt, na meg persze amiatt is, hogy fogjuk kibírni Bobbyval egymás mellett.

Nem lebeghet más a szemem előtt csak az, hogy tökéletes legyen az előadásunk! 

 

10.rész

Mintha álmodnék. Olyan csodálatos érzés, ahogy megérint ajkaival. Többször kapott már le, de ez teljesen más volt. Mondhatnám azt is, hogy ez egy szerelmes csók volt, de mivel Jiwonról van szó, ezért fogalmam sincs, mit akar ezzel elmondani. Bevallom, boldog vagyok most, hogy mertem lépni, elé állni és megcsókolni őt. Nem tudom megmondani, mi az, ami ennyire késztetett arra, hogy megtegyem, mégis úgy érzem, ha nem tettem volna meg, akkor azt bánnám.

Ám ez mind nem változtat semmin. Egy utolsó, lágy csókot lehelek puha, méz édes ajkaira, majd lassan elválok tőle. Még nem láttam őt ennyire fájó pillantással. A szívem megszakad, ahogy ránézek, de hiába akarnám újra és újra megcsókolni, nem tehetem. Megfogadtam! Elengedem! Mindkettőnkért!

-Sajnálom. –ez volt az első szó, amit ebben a helyzetben ki tudtam préselni magamból. Nem értette miért mondom ezt neki, de nem várhattam meg, míg kinyitja a száját, különben itt ragadok. Nagy nehezen erőt vettem magamon és elléptem mellőle. Nem mozdult, nem jött utánam.

Amikor Soomin mellett sétáltam el, megállt a világ. Ha most elmegyek mellette, nincs visszaút, meg kell tennem. Aztán az idő újra elindult, én pedig ott hagytam őket.

Most már nincs megállás! Eldöntöttem, itt hagyom a csapatot.

Bobby szemszöge

Sosem sírtam egy lány miatt, de most legbelül összetörtem. A sok ostoba játszadozásomnak ez lett a vége. Azt hittem máshogy alakulnak majd a dolgok. Bárcsak hallgattam volna másokra, akkor talán… De nem hallgattam senkire. Játszottam, kihasználtam egy olyan lányt, aki tiszta szívéből szeretett.

Ujjamat számhoz emelem, és megérintem ott, ahol még most is bizsereg érintésétől. Sosem csókolt meg önszántából, mindig én tepertem le. Nem érzem jól magam, hányingerem van. Önmagamtól.

-Mit tettem? –gördül le egy könnycseppem. Lábaim elernyednek, én pedig a földre rogyok. Itt hagyott minket. Elment. Vajon utána kellene mennem? Megállíthatnám egyáltalán? Nem. Eddig mindig csak visszafogtam, miattam lett ilyen. Kihasználtam. Azt hiszem ez a legjobb.
Neki.
Mert, hogy nekem nem, az biztos. Többet nem fogom érezni illatát, nem fogom látni, nem fogom hallani, ahogy lélegzik, vagy ahogy rám szól, amiért valami baromságot csináltam.

-Ugye nem megy el? –esik le mellém Soomin, teljesen hisztérikus állapotban. Megértem miért ilyen. Világéletükben együtt voltak Hyunjival, sosem csináltak semmit a másik nélkül. Együtt jöttek ide, úgy tervezték együtt is hagyják abba, ha kiöregednek. Mindig úgy gondoltam, ha az egyikkel történne valami, akkor azt a másik is megérzi. Soomin is érzi Hyunji fájdalmát, és Hyunji is érzi Soomin fájdalmát. –Nem engedheti el. Őstehetség, itt kell maradnia! Nem mehet el! –kiabálja sírva, közben a vállaimnál fogva rázogat.

-Hagyd abba. –veszem le kezeit magamról. –Ezzel nem mész semmire. Így a legjobb neki.

-Akkor mégis mit tegyek? Elvesztettem a barátnőmet! Miattad! Miért nem gondolsz másokra is, nem csak magadra? Minden a te hibád!

-Soo! –Hanbin hangjára egyszerre nézünk oda. Hál’ isten, majd ő megnyugtatja.

-Tee… -pattant fel a lány, mire mindketten elkerekedett szemekkel néztünk rá. Hangjában a méreg nemcsak engem, hanem barátját is megrémisztette. –Ha akkor vezetőként viselkedsz, ez mind nincs! A ti hülyeségetek miatt van ez az egész. Egyszer a szíved helyett hallgathatnál az eszedre is.

-Miért kened ránk? –állok fel én is. –Te is ugyanúgy hibás vagy! Miért nem szóltál neki? Te vagy a barátnője, ha annyira akartál volna, akkor megmondtad volna neki, mégsem tetted.

-Igaza van Soom…

-Fogd be! –rivallt rá B.I-ra. –Idefigyelj Kim Jiwon! Ha szereted, mert látom milyen érzéseket váltott ki belőled, akkor visszahozod őt hozzánk!

-Különben?

-B*zd meg! Fogd fel a helyzet súlyát!

-De miért én? Neked is ugyanannyi lenne.

-Mert miattad ment el, és te vagy az egyetlen, aki miatt vissza is jönne. –felhúztam egyik szemöldököm, mire folytatta. –Vedd észre, hogy szeret téged. Ha ezt mi látjuk, te miért nem vagy képes felfogni? –azzal megfordult és elviharzott, de mielőtt Hanbin bármit is mondhatott volna, egy „hagyj békén”-nel beléfojtotta a szavakat. Ott álltunk egymással szemben, és csak bámultuk a másikat.

-Szereted?

-Nem tudom.

-Menj utána és beszélj vele, hátha van még esélyünk.

Miért hazudok? Miért nem tudom kimondani? Nem hiszem el.

Hanbin tekintete elárulta, hogy nem vertem át. Tudja mit érzek, mégsem mondott semmit a viselkedésemre, csak annyit, hogy ne legyek hülye. Ezért is futok az ügynökséghez, még mielőtt Hyunji olyat tesz, amit megbánna. Tényleg nem tudom mi játszódik a fejemben. Mintha csak a testem mozogna, az agyam pedig kikapcsolt. Hiába tudom, hogy olyat teszek, ami nem helyes, mégis előbb cselekszem, mint hogy azt végig gondolnám.

Az épület előtt lebzselő fanok azonnal kiszúrtak. Remek! Szépen festhetek.

-Bobby oppa! –kiáltanak fel egyszerre, majd ahelyett, hogy integetnének, felém indulnak és elállják az utat. Azt hiszem ilyen maximum csak az álmaimban történnének.

-Jó reggelt. –köszönök nekik és magamra erőltetek egy mosolyt.

-Oppa, mikor láthatunk végre? –rohamoztak meg kérdésekkel. Én sem tudom, nem hogy válaszoljak erre a kérdésre. De rohadtul nem érek rá ilyenekre! Valaki?! Bunkó mégsem lehetek?

„Ha Hyunjival az voltál, velük miért ne?” szólalt meg a lelkiismeretem.
„Miben másabb ő, mint bármelyik másik lány?”
„Miért csak vele voltál ilyen?”

-Honnan tudjam! –válaszolom erőteljes hangon, mire a fanok megrezzennek és én észbe kapok, hogy saját magammal vitázok. –Sajnálom. –hajolgatok olyan mélyre, amennyire csak tudok.

-Jiwon? –ekkor megpillantom egy barátomat, Youngdont. Észreveszi, hogy bajban vagyok, ezért heves integetésekbe kezd, ami eltereli a rajongók figyelmét, én pedig ki tudtam surranni közülük.

-Örök hála haver. –mondom neki, mikor már mindketten a bejárat előtt állunk és intünk egyet a kis csoportnak.

-Ugyan, de miért vagy egyedül? Hol vannak a többiek?

-Majd elmondom, de nem láttad Hyunjit?

-Hahaha, túl korán van még neki, hogy itt legyen. –nevet fel, de nem várom meg, hogy befejezze, elrohanok a lifthez, majd fel a főnök irodájához. Mikor már az ötödik kopogásomra sem nyitnak ajtót, rá kell jönnöm, elkéstem.
De talán még van esély. A második emeleten lévő étkezőbe megyek, hátha ott találom még Yang Hyunsukot, de ott is sikertelen a keresés. Idegesen forgatom ide-oda a fejem, mégis mitévő legyek, mikor egyszer csak valaki a nevemen szólít. Megfordulok és szembetalálom magam Seungrival.

-Keresel valakit? –viccelődik.

-Nem láttad véletlenül a főnököt?

-De, most ment el. –basszus, homlokon csapom magam. –Mi van ma mindenkivel? –nevet fel. –Nem rég Hyunji akart felborítani, ahogy elviharzott mellettem. –felcsillant a szemem.

-Hol van? –kérdezem és sürgetésként a kezeimmel tellegetek.

-A harmadikon. –erre homlokon csókolom Seunghyunt, és rohanok is a próbatermek emeletére. Elmegyek a sötét termünk előtt, gondolván ott úgy sem lesz, és az összes terembe benyitok. Táskájukat lepakoló táncosokkal, vagy már éppen gyakorlóakkal találkozok, de Hyunjival sehol. Már is elment volna? Elkéstem? Elvesztettem azt az embert, akinek fontos voltam. Ezt nem fogják nekem megbocsájtani. Magamnak sem tudnám, nemhogy Soomin nekem.

Lehorgasztott fejjel indulok meg a folyosó végéről. A padlót bámulom, mikor eszembe jut, mennyit kergettük itt egymást hangosan nevetgélve. Az egész épület az ő emlékével van tele. Soha többé nem látom, mert úgy döntött megkímél mindkettőnket és itt hagy minket. Újra utat törnek a könnyeim, ezért muszáj eltűnnöm egy kicsit mások elől. A próbatermünket tökéletesnek találom erre a célra, úgyhogy sietősen benyitok. Nem tudom, hogy a vak sötétben vagy inkább lámpával ülök szívesebben. A lámpát választom, így felkapcsolom a villanyt. A szemeim elkerekednek, újra gyűlnek könnyekkel.

-Hyunji…

Hyunji szemszöge

Miután ott hagytam őket, sírva sétáltam el a céghez, ujjamat le sem véve ajkaimról. 

Bobby ajkai után kiáltottak. 

-És mi lenne az oka, amiért azt kéred tőlem, bocsássalak el? –kérdezte főnököm a kanapén ülve. Ahhoz képest, hogy arra számítottam ideges lesz, annak ellenére mintha próbálná visszafogni a mosolygást.

-Úgy érzem, nem vagyok képes segíteni sem a csapatot, sem Önt, Uram.

-Tudod miért vagy itt? –nem értettem a kérdését. Táncolni, mi másért. –Amikor jelentkeztetek, még gyerekek voltatok. De már akkor is láttam, hogy ti hárman különlegesek vagytok együtt. Jók vagytok külön-külön is, de ti együtt vagytok igazán jók. Nem véletlen, hogy benneteket írtunk fel a koncertekre. Nem tudom, miért gondolod azt, hogy nem segítesz minket. Bármi is legyen az, idővel megoldódik, ám ha esetleg még sem, és én úgy látom, hogy hátráltatod a csapattársaidat, akkor megpróbáljuk, milyen ha egy másik csapathoz kerülsz. Ha ott sem menne, akkor ahogy azt most te kérted, elbocsátalak. De hangsúlyozom, hogy csak akkor, ha azt én úgy látom! Nem szeretném, ha direkt erre hajtanál. Megbízom az itt dolgozókban, így benned is! Ne okozz csalódást!

Tudat alatt tudtam, hogy nem enged majd el. Nem volt nyomós oka rá, hogy megtegye, én pedig nem akarok semmi olyasmit tenni. Bár, ha akarnék se tudnám megtenni. Az nem én lennék. Még a koncerteket megvárom, megnézem, hogy bírom ki Bobby jelenlétét, aztán ha nem megy, még egyszer próbálkozok.

Nem tudtam ezek után haza menni, nem mertem. Megsirattam ennyi embert, hogy itt hagyom a céget, utána meg beállítok, hogy ja bocsi, nem engedtek. Inkább itt maradok, és amíg nem muszáj, addig nem találkozok velük. Várjunk csak, őket mikor érdekelte az, hogy megsirattak? Főleg Bobbyt? Nem kell, hogy emiatt bűntudatom legyen. Én elhatároztam magam, csak sajnos nem engedtek.

A sötét teremben fekszek a padlón, és gondolkodok. Hogy kellene viselkednem Jiwonnal? Úgy, mint ő velem, játszadozni? Vagy nézzem levegőnek és csupán munkatársként tekintsek rá? Talán az utóbbi lenne a legjobb. A gonoszkodás nem az erősségem és még az is lehet, hogy megsajnálom. Inkább eltávolodok tőle és csak a színpadon engedem közel magamhoz.

Soomin viszont más kérdés. Nem tudom, mi legyen vele. Haragszom rá, de még mennyire, viszont hiányzik is. Ostobaságokat vágtam a fejéhez, ahogy Hanbinéhoz is, de nem gondolkodtam és az agyamat elborította a düh.

-Ahh, mit csináljak? –sóhajtom a sötétségbe. Ekkor meghallom, hogy az ajtó nyitódik és mielőtt kapcsolhatnék, hogy hamarosan világos lesz ezért be kellene csuknom a szemem, már rég felgyúlnak a lámpák és én reflexszerűen összeszorítom azok.

-Hyunji… -azonnal felpattannak pilláim, feltornázom magam és Jiwonra nézek. Sírt. Vajon miattam? Próbálja feltűnés nélkül letörölni könnyeit, de hiába, már láttam. –Azt hittem, már nem leszel itt.

-Te kerestél engem? –lepődök meg.

-Mindenhol. –leveszi kabátját, majd leül velem szemben törökülésbe. –Nem hagysz itt minket ugye?

Nem tudom hova tenni az aggodalmat hangjában. Tényleg komolyan bántja a dolog?

-Nem engedtek. –mondtam ki talán túl hidegen, mert Jiwon a homlokát ráncolta.

-És most akkor mi lesz?

-Keményen próbálunk, aztán meg majd pompázunk a színpadon. –húzom mosolyra ajkaimat.

-Nem, én… -szememből a kezére nézett és az ujjaival kezdett játszani. –velünk mi lesz?

-Parterek vagyunk. –felálltam, megfogtam a táskám, hogy a padhoz vigyem, de Jiwon megragadta a kezem. Értetlenül néztem le rá, mégis mit akar.

-Azt mondtad, szeretsz. –kivert a víz, ahogy az ő szájából hallottam ezeket a szavakat.

-Tudom mit mondtam, de mit vársz tőlem, mit mondjak? Nem bízok már benned.

-Ne mondd ezt! –állt fel ő is. Kezemet mellkasához emelte és szívére helyezte. Éreztem, ahogy sebesen ver, teste melegét és ahogy remeg a keze, miközben az enyémet fogja. –Tudod mit jelent ez? –szemeim megteltek könnyekkel, mikor kezéről szemébe néztem.

-Micsodát?

-Jiwooon!!! –kicsapódott az ajtó, Hanna pedig egyenesen Bobbynak esett, azonnal átölelve őt. A fiú megfagyott, én pedig kitéptem kezemet meleg fogásából. Durván törlöm le kifolyó könnyeimet, majd trappolva, mint egy hisztis kisgyerek megyek a padhoz és levágom a cuccomat.

-Ó, Hyunji! –lepődik meg Hanna. –Nem tudtam, hogy itt…

-Ugyan, ne törődj velem. Engem nem zavar, ha Bobbyval vagy. –nevetek rá kedvesen, de belül már mindkettőt megfojtottam. Jiwon keserűen néz rám, de én elfordulok és próbálva kizárni, ahogy Hanna egy pusziért nyavalyog, igyekszem nem összetörni előttük, még egyszer.