11. rész

Elmehet a fenébe. Teszi itt nekem a szépet, meg olyanokat mond, amitől még akár a véleményem is megváltozhat, erre meg betoppan ez a lány és minden kezdődik elölről. Örökös körforgás az egész. Először olyanok vagyunk Bobbyval mint egy szerelmes pár, aztán jön valami balhé és megérkezik Hanna, végül szenvedek, eltervezem, hogy nem figyelek rá, de ismét elgyengülök. Mikor lesz ennek vége?

Mióta Hanna belépett az ajtón a légkör köztem és a fiú közt, megváltozott. Igazából nem tudatosult bennem teljesen, de mintha erősebbnek érezném magam abból a szempontból, hogy ellenálljak Jiwonnak. A látvány nyújtotta méregből származhat. Hihetetlen türelemről mutatok bizonyságot, ugyanis azt elnézni, ahogy egy másik lány, most már teljesen nyugodtan bújik ahhoz a fiúhoz, akihez én akarok bújni, nem mindenki lenne képes szemet hunyni felette.

Az óra még a hetet sem érte el, én pedig már tűrőképességem határán állok. Hogy fogom kibírni az egész napot velük? Az igazság az, hogy ma csak Jiwonnal lennék, az ő szólóját próbálva, mégis itt van Hanna is. Minek? Jó, persze ez egyértelmű, de akkor se legyen már itt! Ahogy hozzásimul Bobbyhoz, ahogy kezét izmos mellkasára simítja, a szívem megreped és szilánkokra hullik.

Összetörve, kezeimmel megtámasztva fejemet ülök a padon, szememet le sem véve róluk. Hiába próbálom, nem tudok elfordulni. Sóvárog a szívem ezért az életért. A világ körülöttem teljesen elnémul és csak egyetlen képre tudok koncentrálni. Hanna Jiwon előtt áll, valamit mond neki, majd felnevet mire a fiú is halványan elmosolyodik, aztán a lány szorosan átöleli a derekánál, arcát pólójába fúrva. Jiwon arcáról lelohad a mosolya és lehajtja a fejét. Mintha szégyellné magát, amiért ezt mind előttem teszik.

Arcomon legördül egy könnycsepp.

Fáj. Elmondani nem tudom mennyire.

Aztán az első sós cseppet követi a második, harmadik és még másik többi, de ennek ellenére sem tudok elfordulni. Rabul ejtettek, anélkül, hogy azt tudnák. Ujjaimmal igyekszem törölgetni könnyeimet, de felesleges, egyiket követi a másik. Mintha ő is megérezte volna, megemeli fejét és lassan felém fordul. Nem mozdulok, egyenesen egymás szemébe nézünk. Annak ellenére, hogy erősnek akartam mutatni magam előtte, nem tudok az lenni. Csak bámulom gyönyörű mély barna szemeit és a csodára várok. Mintha legbelül neki is fájna, ahogy szenvedek, vagy talán ő is szenved? De mégsem jön hozzám, hogy magához öleljen. Csak áll és fájdalommal teli szemekkel néz le rám. Mit gondolhat most magában? 

Jiwon…

-Bobby, minden rendben? –néz rá aggódva a lány. Bobby teste megfeszült. Egy lépést tesz hátra, így kilép Hanna öleléséből. Az előtte álló tátott szájjal bámul rá, de ő mit sem törődik vele, csak engem néz. Kezeimet ölembe engedem, felsőtestemet pedig kihúzom a nagy megdöbbenésre, mikor megindul felém lomha léptekkel. Hanna többször is a nevén szólítja, de nem figyel rá. Megáll előttem, és kinyújtja felém kezét. Habozok, nem értem mit akar, de végül kezébe simítom enyémet. Azzal a lendülettel felhúz, én pedig neki ütközök. Hannaval ellentétben, engem azonnal magához szorít. Az érzés elmondhatatlan. Eleinte nem értem mit akar ezzel, de aztán később rájövök, hogy ezzel nem mást fejez ki, minthogy engem választ. Végre döntött, engem akar. Megannyi kínon és fájdalmon mentünk át mindketten, mire végre eljutott arra a pontra, hogy befejezi a játékát.

-Bocsáss meg nekem! –leheli fülembe.

Aztán pislogok egyet és a fejemben lévő kép eltűnik, átadva helyét a valóságnak. 

Szóval csak képzeltem.

Két kezemet a padra teszem, ellököm magam onnan és a még mindig engem bámuló Bobby mellett sétálok ki a teremből. Érzem, ahogy tekintetével követ, mégsem nézek rá vissza az ajtóból sem. 

-Minden rendben Bobby? –hallom meg Hanna hangját, majd becsukom maga mögött az ajtót. Most értem el azt a szintet magamban, ami jelezte, hogy elég. Összezavart. Talán a tudta nélkül is, de ismét megtette. A szemei teljesen mást tükröznek, mint a tettei. Míg azt látom a szemeiben, hogy mondana valamit, addig a teste az ellenkezőjét mutatja és ahelyett hogy odajönne hozzám, inkább meg sem mozdul. Annyira elegem van már ebből!

Egészen a liftig sétálok, amibe be is szállok és miután megnyomtam a földszintet jelző gombot, a fejemet a lift oldalának döntöm. Lassú, egyenletes tempóban fújom ki a magamban tartogatott levegőt. Néhány perc múlva nyílik az ajtó, én pedig szembetalálom magam egy-két társammal, akik éppen a liftet várták.

-Jó reggelt. –köszönök a táncosoknak.

-Nahát, téged is lehet látni ilyenkor? –viccelődött az egyik Hitech-es táncos.

Egy mosolyt erőltettem magamra, majd miután válaszoltam, kimentem a friss levegőre. A reggeli szellő rögtön libabőrössé tette karomat a pulóver alatt. Nem bánom, hiszen egy kicsit kijózanít. Leülök a lépcsőre és a kék égre meredek.

-Hogy én mekkora barom vagyok… -sóhajtom és kínomban elmosolyodok. Hagytam eddig fajulni a dolgokat, mikor már rég észbe kellett volna hogy kapjak. Nem tudom meddig bírom ezt még, de erőt kell vennem magamon. Végig kell csinálnom a mai napot és az utána következőket is. Túl kell lépnem a veszteségemen és az előttem álló fontos dolgokra kell koncentrálnom. Elég a sok negatívból! Örülnöm kellene, hisz egy olyan cégnél dolgozok, ami kimagaslik szerintem az egész világon. Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy a Big Bang, a 2NE1 vagy hasonló más nagy előadók mögött táncolhat. Én hülye meg itt itatom az egereket egy olyan ember miatt, aki meg sem érdemli.

-Hyunji!! –ugrik hirtelen valaki a nyakamba. A lendülettől majdnem hátra esek, de még időben támaszkodok meg. –Azt hittem örökre elhagysz minket. –szorít magához az illető. Illata ismerős, de igazán a mögötte tornyosuló árnyékok gazdái árulják el, ki is ölel.

-Chanwoo, megfojtasz. –teszem egyik kezem hátára, míg a másikkal visszatornázom magunkat kényelmes pozícióba. Lassan elenged, ekkor látom, hogy könnybe lábadt, amiért itt találtak. Megnyugodott, hogy nem hagytam itt őket egy szó nélkül. Hogy is tehettem volna ilyet? 

Feláll, majd engem is felhúz. Az én szemeim is megtelnek könnyekkel, ahogy végig nézek barátaim megkönnyebbült arcán. Majdnem itt hagytam őket! Nem kellett kevés, hogy elveszítsem azokat, akik a legjobban hiányoztak volna, a családomat. Mikor mindez tudatosul bennem, kiszalad belőlem a visszafojtott sírás és hangos zokogásban török ki. Egyik kezemmel a szememet kezdem dörzsölni, akár egy kisgyermek. Hirtelen valaki megragadja szabad kezemet és tenyerembe nyomja sajátját. Lassan emelem csak fel fejem, mikor szembe nézek egy kisírt szemű Eunahval. Azonnal átölelem, mire ő is ugyanezt teszi. Amíg gyengéden simogatja hátamat, a többieket vizslatom. Legbelül mindig is tartottam attól, hogy emiatt, majd meggyűlölnek, de semmiféle ilyen érzéseket nem látok arcukon. Kedvesen mosolyognak rám, ami megnyugtat engem is.

-Eunah. –suttogom fülébe, mire ő kérdőn hümmög egyet. –Ő hol van? –csak annyira válok el tőle, hogy körbe tudjak nézni. A kis családunkból hiányzik két ember.

-Ott. –biccent fejével Eunah. Tőlünk nem messze állnak. Fejét barátja mellkasára hajtja, aki egyik kezével öleli. Miért nem jöttek ide a többiekkel? Félnek, hogy zavarnának? De hisz ők is közénk tartoznak, még akkor is, ha ki voltam rájuk akadva. Amikor egész testemmel feléjük fordulok, a szőke lány elemeli fejét barátjáról. Zavartan áll, nem tudja mit kellene tennie, csak lehajtja fejét. Megindulok felé. Pár lépés múlva, mikor közelebb érek hozzá, látom ahogy válla rázkódik a néma zokogástól. Megsajdul a szívem is, így a köztünk lévő távolságot már futva teszem meg, majd azonnal a karjaimba zárom. 

-Úgy sajnálom. –motyogja.

-Semmi baj. –csitítom.

-Bocsáss meg. –tör ki belőle a sírás. Karjaival ő is átölel. Mindig határozott és erős kisugárzású barátnőm most olyan védtelennek és törékenynek tűnik. Sokat szenvedhetett a bűntudat miatt. Megbánta.  –Ne hagyj itt minket, kérlek. –szipogja.

-Nem foglak. –jelentem ki határozottan, majd miután megérzem, ahogy a többiek odajönnek hozzánk és átölelnek minket, én is elsírom magam. Kavarognak bennem az érzelmek. Megkönnyebbültem, hogy végre velük vagyok, mégis feszengek. Félek a Bobbyval való találkozásoktól. –Ne haragudjatok, hogy kitettelek benneteket ilyennek. –kérek bocsánatot.

-Te ne haragudj ránk, amiért ezt tettük veled. –szólal meg Hanbin. Válaszként csak elmosolyodtam és egy aprót bólintottam. Nem arról van szó, hogy ilyen könnyen elfelejtettem az egészet, de ha tőlük is eltávolodok, nem lesz senkim, és nem tudom majd miből meríteni az erőt. Szükségem van a barátaimra.

Miután vagy százszor bocsánatot kértek, a fiúk kint hagytak bennünket, míg ők neki láttak a mai feladataiknak. Két barátnőm társaságában sétáltam körbe az épületet, miközben a már most nyüzsgő várost néztük és beszélgettünk. Megbeszéltünk mindent, azt, amikor nem voltam velük, és azt is, ami bennem lezajlott ez alatt egészen a belső vitáimtól a főnök beszédéig és Bobby zaklatott arcával, amikor rám talált. Némán, figyelmesen követték minden mondandómat.

-Ha bármiben tudunk segíteni, csak szólj. Mindenben melletted leszünk. –szólalt meg Soomin, miután befejeztem.

-Segítsetek kitartani. –mosolyogtam rájuk. Mind a ketten felém nyújtották a kisujjukat, amibe nagy boldogan kapaszkodtam meg. Végre felszabadultan nevettünk fel mindannyian. Most már bátrabban nézek farkasszemet Jiwonnal, mert végre van honnan erőt merítenem.

Kezemet a kilincsre téve szívok egy mély levegőt, tisztázom magamban, miért is megyek be, miért leszek ilyen közel ehhez a fiúhoz és benyitok a teremben. Meglepetésemre Bobbyt egyedül találom, a gép előtt ül. Halkan csukom be az ajtót, nem akarom megzavarni, nagyon el lehet merülve. A padhoz sétálok, átcserélem a cipőmet és leveszem a pulcsimat. Amíg Bobby a gépnél van, addig nyújtok, hogy aztán rögtön megkezdhessük a próbát.

 Azt hiszem, most jól vagyok. Felszabadultabbnak érzem magam, erősnek. A lányok bátorítása és az, hogy a fiúk ennyire szeretnek hatalmas löketet adott ahhoz, hogy végig csináljam. Úgy érzem, kész vagyok csak a feladatommal foglalkozni. Majd kiöntöm a lányoknak a lelkem esténként, de addig is napközben nem szabad Bobbyra úgy gondolnom.

-Azt hittem nem jössz vissza. –zökkent ki gondolataimból. Felállok ülő helyzetemből, megjegyezném, hogy észre sem vettem mikor ültem le, és közelebb megyek hozzá.

-Együtt dolgozunk, vagy nem?

-De.

-Na, és mire fogunk táncolni? –terelem gyorsan a témát. Bobby visszafordul a monitorhoz, de csak annyira, hogy elindítson egy számot.

-Te most viccelsz ugye? –kérdeztem meglepetten.

-Nem. Azt mondták, legyen különleges. Szerintem ez elég különleges lesz. –válaszol teljesen higgadtan, ám mégsem tudom elhinni.

-Ez egy lassú szám. Hogy a fenébe akarsz te erre táncolni? –hitetlenkedek. –Ez egy érzelmes dal Bobby, nem tudom esetleg nem vetted észre, hogy ez nem hozzánk való? –nevetek fel.

-Tudom, éppen ezért választottuk ezt. Fogd fel kihívásnak.

-De miért pont most akarsz egy újjal előállni?

-Félsz? –húzza fel egyik szemöldökét és lép egyet közelebb hozzám.

-Tőled? Egyáltalán nem. –lököm el és az ajtó felé indulok. –De a táncban már nem vagyok annyira biztos.

-Most hová mész? –kerekednek el szemei, mintha megijedt volna.

-Csak a hozzánk beosztott tanárért. Ne aggódj, visszajövök. –intek egyet, majd elrohanok B.I-ékhoz, hogy megtudjam, ki van hozzánk rendelve.

Tíz perc múlva Heeyunnal és Hansollal a nyomomban térek vissza Bobbyhoz, aki a zenét hallgatva nyújt a tükör előtt. Olyan jól néz ki. Stop! Most hagyd abba!

-Nahát, nem is tudtam, hogy ti lesztek. –pacsizik le Hansollal, majd köszön Heeyunnak is. –Azt hittem a rendes tanárok lesznek.

-Adok én neked olyan rendes tanárt… -fenyegeti röhögve Hansol. –Örülj neki, hogy mi jöttünk.

-Ők a Big Banggel vannak. –tájékoztatja a barna hajú Hitech-es táncos lány. –Olyan koreót találtunk ki… -dörzsöli össze két tenyerét.

-A többiek kikkel vannak? –érdeklődik Jiwon.

-Jinhwan Donyval és Ahyeonnal, B.I pedig Deukkel és Minjunggal.

-Kezdjük, mert már kíváncsi vagyok! –szólok közbe, mire mosolyogva néznek rám mindhárman. Nem tehetek róla, izgatott vagyok a tánc miatt, na meg persze amiatt is, hogy fogjuk kibírni Bobbyval egymás mellett.

Nem lebeghet más a szemem előtt csak az, hogy tökéletes legyen az előadásunk!