10.rész

Mintha álmodnék. Olyan csodálatos érzés, ahogy megérint ajkaival. Többször kapott már le, de ez teljesen más volt. Mondhatnám azt is, hogy ez egy szerelmes csók volt, de mivel Jiwonról van szó, ezért fogalmam sincs, mit akar ezzel elmondani. Bevallom, boldog vagyok most, hogy mertem lépni, elé állni és megcsókolni őt. Nem tudom megmondani, mi az, ami ennyire késztetett arra, hogy megtegyem, mégis úgy érzem, ha nem tettem volna meg, akkor azt bánnám.

Ám ez mind nem változtat semmin. Egy utolsó, lágy csókot lehelek puha, méz édes ajkaira, majd lassan elválok tőle. Még nem láttam őt ennyire fájó pillantással. A szívem megszakad, ahogy ránézek, de hiába akarnám újra és újra megcsókolni, nem tehetem. Megfogadtam! Elengedem! Mindkettőnkért!

-Sajnálom. –ez volt az első szó, amit ebben a helyzetben ki tudtam préselni magamból. Nem értette miért mondom ezt neki, de nem várhattam meg, míg kinyitja a száját, különben itt ragadok. Nagy nehezen erőt vettem magamon és elléptem mellőle. Nem mozdult, nem jött utánam.

Amikor Soomin mellett sétáltam el, megállt a világ. Ha most elmegyek mellette, nincs visszaút, meg kell tennem. Aztán az idő újra elindult, én pedig ott hagytam őket.

Most már nincs megállás! Eldöntöttem, itt hagyom a csapatot.

Bobby szemszöge

Sosem sírtam egy lány miatt, de most legbelül összetörtem. A sok ostoba játszadozásomnak ez lett a vége. Azt hittem máshogy alakulnak majd a dolgok. Bárcsak hallgattam volna másokra, akkor talán… De nem hallgattam senkire. Játszottam, kihasználtam egy olyan lányt, aki tiszta szívéből szeretett.

Ujjamat számhoz emelem, és megérintem ott, ahol még most is bizsereg érintésétől. Sosem csókolt meg önszántából, mindig én tepertem le. Nem érzem jól magam, hányingerem van. Önmagamtól.

-Mit tettem? –gördül le egy könnycseppem. Lábaim elernyednek, én pedig a földre rogyok. Itt hagyott minket. Elment. Vajon utána kellene mennem? Megállíthatnám egyáltalán? Nem. Eddig mindig csak visszafogtam, miattam lett ilyen. Kihasználtam. Azt hiszem ez a legjobb.
Neki.
Mert, hogy nekem nem, az biztos. Többet nem fogom érezni illatát, nem fogom látni, nem fogom hallani, ahogy lélegzik, vagy ahogy rám szól, amiért valami baromságot csináltam.

-Ugye nem megy el? –esik le mellém Soomin, teljesen hisztérikus állapotban. Megértem miért ilyen. Világéletükben együtt voltak Hyunjival, sosem csináltak semmit a másik nélkül. Együtt jöttek ide, úgy tervezték együtt is hagyják abba, ha kiöregednek. Mindig úgy gondoltam, ha az egyikkel történne valami, akkor azt a másik is megérzi. Soomin is érzi Hyunji fájdalmát, és Hyunji is érzi Soomin fájdalmát. –Nem engedheti el. Őstehetség, itt kell maradnia! Nem mehet el! –kiabálja sírva, közben a vállaimnál fogva rázogat.

-Hagyd abba. –veszem le kezeit magamról. –Ezzel nem mész semmire. Így a legjobb neki.

-Akkor mégis mit tegyek? Elvesztettem a barátnőmet! Miattad! Miért nem gondolsz másokra is, nem csak magadra? Minden a te hibád!

-Soo! –Hanbin hangjára egyszerre nézünk oda. Hál’ isten, majd ő megnyugtatja.

-Tee… -pattant fel a lány, mire mindketten elkerekedett szemekkel néztünk rá. Hangjában a méreg nemcsak engem, hanem barátját is megrémisztette. –Ha akkor vezetőként viselkedsz, ez mind nincs! A ti hülyeségetek miatt van ez az egész. Egyszer a szíved helyett hallgathatnál az eszedre is.

-Miért kened ránk? –állok fel én is. –Te is ugyanúgy hibás vagy! Miért nem szóltál neki? Te vagy a barátnője, ha annyira akartál volna, akkor megmondtad volna neki, mégsem tetted.

-Igaza van Soom…

-Fogd be! –rivallt rá B.I-ra. –Idefigyelj Kim Jiwon! Ha szereted, mert látom milyen érzéseket váltott ki belőled, akkor visszahozod őt hozzánk!

-Különben?

-B*zd meg! Fogd fel a helyzet súlyát!

-De miért én? Neked is ugyanannyi lenne.

-Mert miattad ment el, és te vagy az egyetlen, aki miatt vissza is jönne. –felhúztam egyik szemöldököm, mire folytatta. –Vedd észre, hogy szeret téged. Ha ezt mi látjuk, te miért nem vagy képes felfogni? –azzal megfordult és elviharzott, de mielőtt Hanbin bármit is mondhatott volna, egy „hagyj békén”-nel beléfojtotta a szavakat. Ott álltunk egymással szemben, és csak bámultuk a másikat.

-Szereted?

-Nem tudom.

-Menj utána és beszélj vele, hátha van még esélyünk.

Miért hazudok? Miért nem tudom kimondani? Nem hiszem el.

Hanbin tekintete elárulta, hogy nem vertem át. Tudja mit érzek, mégsem mondott semmit a viselkedésemre, csak annyit, hogy ne legyek hülye. Ezért is futok az ügynökséghez, még mielőtt Hyunji olyat tesz, amit megbánna. Tényleg nem tudom mi játszódik a fejemben. Mintha csak a testem mozogna, az agyam pedig kikapcsolt. Hiába tudom, hogy olyat teszek, ami nem helyes, mégis előbb cselekszem, mint hogy azt végig gondolnám.

Az épület előtt lebzselő fanok azonnal kiszúrtak. Remek! Szépen festhetek.

-Bobby oppa! –kiáltanak fel egyszerre, majd ahelyett, hogy integetnének, felém indulnak és elállják az utat. Azt hiszem ilyen maximum csak az álmaimban történnének.

-Jó reggelt. –köszönök nekik és magamra erőltetek egy mosolyt.

-Oppa, mikor láthatunk végre? –rohamoztak meg kérdésekkel. Én sem tudom, nem hogy válaszoljak erre a kérdésre. De rohadtul nem érek rá ilyenekre! Valaki?! Bunkó mégsem lehetek?

„Ha Hyunjival az voltál, velük miért ne?” szólalt meg a lelkiismeretem.
„Miben másabb ő, mint bármelyik másik lány?”
„Miért csak vele voltál ilyen?”

-Honnan tudjam! –válaszolom erőteljes hangon, mire a fanok megrezzennek és én észbe kapok, hogy saját magammal vitázok. –Sajnálom. –hajolgatok olyan mélyre, amennyire csak tudok.

-Jiwon? –ekkor megpillantom egy barátomat, Youngdont. Észreveszi, hogy bajban vagyok, ezért heves integetésekbe kezd, ami eltereli a rajongók figyelmét, én pedig ki tudtam surranni közülük.

-Örök hála haver. –mondom neki, mikor már mindketten a bejárat előtt állunk és intünk egyet a kis csoportnak.

-Ugyan, de miért vagy egyedül? Hol vannak a többiek?

-Majd elmondom, de nem láttad Hyunjit?

-Hahaha, túl korán van még neki, hogy itt legyen. –nevet fel, de nem várom meg, hogy befejezze, elrohanok a lifthez, majd fel a főnök irodájához. Mikor már az ötödik kopogásomra sem nyitnak ajtót, rá kell jönnöm, elkéstem.
De talán még van esély. A második emeleten lévő étkezőbe megyek, hátha ott találom még Yang Hyunsukot, de ott is sikertelen a keresés. Idegesen forgatom ide-oda a fejem, mégis mitévő legyek, mikor egyszer csak valaki a nevemen szólít. Megfordulok és szembetalálom magam Seungrival.

-Keresel valakit? –viccelődik.

-Nem láttad véletlenül a főnököt?

-De, most ment el. –basszus, homlokon csapom magam. –Mi van ma mindenkivel? –nevet fel. –Nem rég Hyunji akart felborítani, ahogy elviharzott mellettem. –felcsillant a szemem.

-Hol van? –kérdezem és sürgetésként a kezeimmel tellegetek.

-A harmadikon. –erre homlokon csókolom Seunghyunt, és rohanok is a próbatermek emeletére. Elmegyek a sötét termünk előtt, gondolván ott úgy sem lesz, és az összes terembe benyitok. Táskájukat lepakoló táncosokkal, vagy már éppen gyakorlóakkal találkozok, de Hyunjival sehol. Már is elment volna? Elkéstem? Elvesztettem azt az embert, akinek fontos voltam. Ezt nem fogják nekem megbocsájtani. Magamnak sem tudnám, nemhogy Soomin nekem.

Lehorgasztott fejjel indulok meg a folyosó végéről. A padlót bámulom, mikor eszembe jut, mennyit kergettük itt egymást hangosan nevetgélve. Az egész épület az ő emlékével van tele. Soha többé nem látom, mert úgy döntött megkímél mindkettőnket és itt hagy minket. Újra utat törnek a könnyeim, ezért muszáj eltűnnöm egy kicsit mások elől. A próbatermünket tökéletesnek találom erre a célra, úgyhogy sietősen benyitok. Nem tudom, hogy a vak sötétben vagy inkább lámpával ülök szívesebben. A lámpát választom, így felkapcsolom a villanyt. A szemeim elkerekednek, újra gyűlnek könnyekkel.

-Hyunji…

Hyunji szemszöge

Miután ott hagytam őket, sírva sétáltam el a céghez, ujjamat le sem véve ajkaimról. 

Bobby ajkai után kiáltottak. 

-És mi lenne az oka, amiért azt kéred tőlem, bocsássalak el? –kérdezte főnököm a kanapén ülve. Ahhoz képest, hogy arra számítottam ideges lesz, annak ellenére mintha próbálná visszafogni a mosolygást.

-Úgy érzem, nem vagyok képes segíteni sem a csapatot, sem Önt, Uram.

-Tudod miért vagy itt? –nem értettem a kérdését. Táncolni, mi másért. –Amikor jelentkeztetek, még gyerekek voltatok. De már akkor is láttam, hogy ti hárman különlegesek vagytok együtt. Jók vagytok külön-külön is, de ti együtt vagytok igazán jók. Nem véletlen, hogy benneteket írtunk fel a koncertekre. Nem tudom, miért gondolod azt, hogy nem segítesz minket. Bármi is legyen az, idővel megoldódik, ám ha esetleg még sem, és én úgy látom, hogy hátráltatod a csapattársaidat, akkor megpróbáljuk, milyen ha egy másik csapathoz kerülsz. Ha ott sem menne, akkor ahogy azt most te kérted, elbocsátalak. De hangsúlyozom, hogy csak akkor, ha azt én úgy látom! Nem szeretném, ha direkt erre hajtanál. Megbízom az itt dolgozókban, így benned is! Ne okozz csalódást!

Tudat alatt tudtam, hogy nem enged majd el. Nem volt nyomós oka rá, hogy megtegye, én pedig nem akarok semmi olyasmit tenni. Bár, ha akarnék se tudnám megtenni. Az nem én lennék. Még a koncerteket megvárom, megnézem, hogy bírom ki Bobby jelenlétét, aztán ha nem megy, még egyszer próbálkozok.

Nem tudtam ezek után haza menni, nem mertem. Megsirattam ennyi embert, hogy itt hagyom a céget, utána meg beállítok, hogy ja bocsi, nem engedtek. Inkább itt maradok, és amíg nem muszáj, addig nem találkozok velük. Várjunk csak, őket mikor érdekelte az, hogy megsirattak? Főleg Bobbyt? Nem kell, hogy emiatt bűntudatom legyen. Én elhatároztam magam, csak sajnos nem engedtek.

A sötét teremben fekszek a padlón, és gondolkodok. Hogy kellene viselkednem Jiwonnal? Úgy, mint ő velem, játszadozni? Vagy nézzem levegőnek és csupán munkatársként tekintsek rá? Talán az utóbbi lenne a legjobb. A gonoszkodás nem az erősségem és még az is lehet, hogy megsajnálom. Inkább eltávolodok tőle és csak a színpadon engedem közel magamhoz.

Soomin viszont más kérdés. Nem tudom, mi legyen vele. Haragszom rá, de még mennyire, viszont hiányzik is. Ostobaságokat vágtam a fejéhez, ahogy Hanbinéhoz is, de nem gondolkodtam és az agyamat elborította a düh.

-Ahh, mit csináljak? –sóhajtom a sötétségbe. Ekkor meghallom, hogy az ajtó nyitódik és mielőtt kapcsolhatnék, hogy hamarosan világos lesz ezért be kellene csuknom a szemem, már rég felgyúlnak a lámpák és én reflexszerűen összeszorítom azok.

-Hyunji… -azonnal felpattannak pilláim, feltornázom magam és Jiwonra nézek. Sírt. Vajon miattam? Próbálja feltűnés nélkül letörölni könnyeit, de hiába, már láttam. –Azt hittem, már nem leszel itt.

-Te kerestél engem? –lepődök meg.

-Mindenhol. –leveszi kabátját, majd leül velem szemben törökülésbe. –Nem hagysz itt minket ugye?

Nem tudom hova tenni az aggodalmat hangjában. Tényleg komolyan bántja a dolog?

-Nem engedtek. –mondtam ki talán túl hidegen, mert Jiwon a homlokát ráncolta.

-És most akkor mi lesz?

-Keményen próbálunk, aztán meg majd pompázunk a színpadon. –húzom mosolyra ajkaimat.

-Nem, én… -szememből a kezére nézett és az ujjaival kezdett játszani. –velünk mi lesz?

-Parterek vagyunk. –felálltam, megfogtam a táskám, hogy a padhoz vigyem, de Jiwon megragadta a kezem. Értetlenül néztem le rá, mégis mit akar.

-Azt mondtad, szeretsz. –kivert a víz, ahogy az ő szájából hallottam ezeket a szavakat.

-Tudom mit mondtam, de mit vársz tőlem, mit mondjak? Nem bízok már benned.

-Ne mondd ezt! –állt fel ő is. Kezemet mellkasához emelte és szívére helyezte. Éreztem, ahogy sebesen ver, teste melegét és ahogy remeg a keze, miközben az enyémet fogja. –Tudod mit jelent ez? –szemeim megteltek könnyekkel, mikor kezéről szemébe néztem.

-Micsodát?

-Jiwooon!!! –kicsapódott az ajtó, Hanna pedig egyenesen Bobbynak esett, azonnal átölelve őt. A fiú megfagyott, én pedig kitéptem kezemet meleg fogásából. Durván törlöm le kifolyó könnyeimet, majd trappolva, mint egy hisztis kisgyerek megyek a padhoz és levágom a cuccomat.

-Ó, Hyunji! –lepődik meg Hanna. –Nem tudtam, hogy itt…

-Ugyan, ne törődj velem. Engem nem zavar, ha Bobbyval vagy. –nevetek rá kedvesen, de belül már mindkettőt megfojtottam. Jiwon keserűen néz rám, de én elfordulok és próbálva kizárni, ahogy Hanna egy pusziért nyavalyog, igyekszem nem összetörni előttük, még egyszer.