12.rész

-Ugye most csak vicceltek?! –akadok ki miután az idősebb és tapasztaltabb táncospár befejezte Bobby szólótáncának a koreográfiáját. Ránézek Bobbyra, aki szintén megdöbbenve nézi a hevesen ziháló táncosokat. Esküszöm a világ összes kincsére, hogy ezt lehetetlen pont nekünk megcsinálni! Esélytelen, hogy Bobby és én át tudjuk adni magunkat ennek a dalnak. Nem tudom elképzelni magunkat.

-Ne nézzetek már így! –nevet fel Heeyun. –Mi sem vagyunk egy pár, mégis olyan volt mintha szerelmesek lennénk, nem igaz?

-Nagyon is.

-Nektek is menni fog, úgyhogy talpra srácok, aztán let’s go! –tapsikol Hansol. Mindketten felállunk és az ellenkező nemű tanárhoz lépünk. Először megtanítják nekünk az egészet, aztán párt cserélünk, és nekem Heeyun fog segíteni, hogy finomítsak a mozdulataimon, hogy Bobby könnyebben tudjon majd irányítani a színpadon.

Hál’ isten nem telik sok időbe, mire elsajátítjuk a koreót. Két óra odafigyelés és koncentráció után, már Bobbyval táncolok. Ahogy érzem, nem csak én, de ő is feszeng. Bizonytalanul ér hozzám, mintha törékeny porcelán lennék, úgy vigyáz rám. És ez zavar. Nem akarom, hogy féltsen! Kezeljen úgy, mintha valamelyik táncos lennék. Így nem tudok táncolni.

-Állj! –kiáltja el magát Heeyun. Mind a ketten megállunk és az előző pózhoz képest, ahol Bobby testéhez simulok háttal, eltávolodunk egymástól. Hansol bólogatva dörzsöli állát. –Bobby, ha nem tartod meg Hyunjit, elmehetünk a fenébe az egésszel. A következő lépésnél, hátra kell dőlnie, de még az arcodon sem látom, hogy el akarod kapni. Nézd. –felhúzza a mellette guggoló fiút, beállnak a pózba, ahol Heeyun neki simul a fiúnak. Ellép tőle egy apró lépéssel. A fiú mindeközben felvette a szerepét és félig oldalasan bámul maga elé, majd amikor Heeyun elengedi magát és hátra dől, azonnal elkapja egy karral. Egy kicsit meglöki, majd a lány fordul egyet és most már szemben a talajjal hajol lefelé. –Láttad Hansolt hogy csinálja? Mikor Hyunji hozzád simul, neked is készen kell állnod, hogy el kell majd kapnod. Hyunji az életét kockáztatja érted! Éld bele magad. –a lány sóhajt egyet, majd a géphez megy és elindítja a zenét. –Gyerünk, újra!

A dal arról szól, hogy a lány, jelen esetben én, be akarom bizonyítani a fiúnak, azaz Bobbynak, hogy igenis tud szeretni. Hmm… Hát nem érdekes? Hihetetlen, hogy a sors keze, vagy nevezzük bárminek, még ide is elér.

Mióta tanárunk alapos fejmosást végzett partneremnél, azóta megváltozott a tánca. Végre biztos kezekkel fog, bátran engedem el magam, mert tudom, hogy ott lesz és elkap. Nem eshet bajom.

A táncunk megmutatja a dal szövegének lényegét. Hiába közeledek a fiú felé, ő eltaszít magától, miközben mindketten nagyon jól tudjuk, hogy szeret.

Magamra ismerek a dalban szereplő lányban.

Hiába akarom erősnek mutatni magam, belül reszketek a visszatartott sírástól. Összeszorított ajkakkal tűröm, hogy Bobby keze rásimuljon meztelen hasamra, vállamra és végig húzza lábaimon. Arcomon kavarognak az érzelmek, ahogy az övén is. Meggyötört, közben határozott és feszes, ahogy próbálja nem kimutatni, mit érez legbelül. Könnyek gyűlnek a szemembe, ahogy mindvégig egymás szemébe nézünk. Igyekszem visszapislogni, kisebb nagyobb sikerrel, de amikor újra és újra hozzámér, rám néz, megtelik a szemem könnyekkel, amik szeretnének kiszabadulni. Ahogy a szívem is szabad akar lenni, szabadon akarja szeretni, azt a fiút, aki eltaszította magától. Keserű mosollyal tudatom magammal, hogy bármit tehetek, nem tudom megváltoztatni az érzéseimet, szeretem Jiwont.

Bobby most nézte végig, ahogy újra összetörök, a kezei közt. Nem szól, nem áll le. Ugyanúgy táncol, ahogyan eddig, de szemei elárulják, mennyire aggódik miattam. Tudja, mit tesz velem, mégsem segít.

A dal lassan a végéhez közeledik. A koreográfia szerint, miután a könyörgéseim nem hatották meg Bobbyt, elsétálok, de aztán ő utánam nyúl, megpördít és a tarkómnál fogva, összeérinti a homlokunkat.

Résnyire nyitott ajkakkal szívjuk be a levegőt egymás elől, és egymás szájába engedjük is ki. Mindketten zihálva simulunk a másik testéhez. Bobby nem ereszt el, szorosan tart. Feltűnés nélkül cirógatja meg nyakamat, majd szép lassan elenged. Minden érzés elszállt, csak az előttünk ülő másik két táncost nézzük. Mintha az előbb mi sem történt volna, állunk egymás mellett. Mint két idegen, vagy mint két alabástrom szobor, rezzenéstelenül, érzelmek nélkül.

Hansolék tátott szájjal merednek ránk, csillogó tekintettel vizslatnak minket. Büszkék, azt hiszem. Lássuk be, nagyon jó koreót találtak ki nekünk. És azért azt is be kell vallanom, hogy tévedtem azzal kapcsolatban, hogy ez a dal nem nekünk való. Pontosan mi vagyunk azok, akik képesek olyan átéléssel táncolni, ahogy senki más. Ez a dal, a MI dalunk. Fájdalmas és szomorú, de a mi kapcsolatunk Jiwonnal is pontosan ugyanilyen.

-Ez..ez egyszerűen…

-Tökéletes. –fejezi be Hansol. –Beszarok, milyen királyok vagyunk! –ugrik fel és pacsizik társával. Egy halvány mosolyt engedek meg magamnak, aztán azonnal vissza is zárom magam a jégkirálynő szerepbe. A lakatot lezárom, a kulcsot pedig az elmém legmélyebb zugába dugom. Nem akarok Jiwon előtt „megküzdeni” a bennem kitörni készülő érzelmekkel.

-Na mi van haver? –Hansol hangja riaszt fel a gondolataimból, amikor vállon veregeti a mellettem állót. Bobby maga elé mered, és szerintem még az is előfordulhat, hogy meg sem hallotta és meg sem érezte, amikor a táncos barátian megütötte.
-Mi? –rázza meg fejét. –Semmi. –zavarodottságát majom vigyorával próbálja tükrözni, de túl jól ismerem ahhoz, hogy bevegyem a kis színjátékát. Reakcióm erre az egészre csupán egy apró lenéző kuncogás, majd a táskámhoz megyek és kiveszem a vizes palackomat, hogy inni tudjak.

-Na gyertek, még egy párszor elpróbáljuk, aztán mehettek a bandához, mert estig velük lesztek. –sürget Heeyun. Ezek szerint mégsem Jiwonnal leszek egész nap. Hála Isten!

Délután félnégy van. A próba kifejezetten békésen és nyugodtan fejeződött be. Megköszöntük a rengeteg segítséget az idősebbeknek, majd mivel az ebéd kimaradt, Bobbyval az étkező felé indultunk. Csendesen sétáltunk végig a folyosón. Néhány terem kisablakán bekukucskáltunk. Mindenki keményen dolgozik, igyekeznek a legjobbat kihozni magukból.

-Szerinted hogy fog tetszeni a fanoknak? –kérdezem. Jiwon mosolygós arccal fordul felém.

-Igazság szerint, csak remélni tudom, hogy nem lesznek zabosak érte.

-Zabosak? –hangosan felnevettem. –Mióta használsz te ilyen szavakat?

-Most nem tetszik? –szeme két csíkba húzódik, amikor ő is nevetni kezd.

-Egy ilyen macsó szájából elég b*zisan hangzik. –csapom vállon.

-Kapd be! –nevetve dobja át karját nyakam mögött és indul meg a lift felé. A levegőt visszatartva tudatom magammal, hogy Jiwon keze rajtam pihen. Összeszorítom egy pillanatra a szemeimet, erőt veszek magamon, és amikor a lift ajtaja kinyílik előttünk, lelököm a fiú kezét. Bevallom, az elején nem tudom, hogy merek-e egyáltalán a szemébe nézni, de aztán mégis csak felemelem a tekintetem. Keményen állom csalódott tekintetét. –Ne haragudj, többet nem fordul elő.

Már éppen azon gondolkodtam, vajon mit fog kinyögni, milyen baromság fogja elhagyni a száját, és akkor ez a rövidke mondat hagyja el a száját, amit nem tudok hova tenni. Kim Jiwon, aki minden félre sikerült próbálkozása után viccelődni szokott, most bocsánatot kér, és hátat fordítva áll előttem. Többet nem fordul elő? Na, azt kétlem! De mindenesetre, ez most kedvező nekem. Így könnyebb lesz a munkára koncentrálnom.

Rövid időn belül az a halvány kellemes hangulat, ami volt köztünk, elillan, helyét a szótlanság veszi át. Egyikünk sem szól a másikhoz. Egyikünk sem néz a másikra. Két idegen vagyunk, két semleges ember a másik szemében. Bobby levegőnek néz. Tulajdonképpen azt akartam, de akkor miért érzem magam most ilyen rosszul?

-Tudom, hogy ma a szólókat gyakorolnánk, de már csak másfél hét a BigBang koncertig, és jó lenne, ha arra koncentrálnánk és nem kevernénk bele a friss táncot. –közli jókedvűen ötletét a leaderünk. Nem tudom Hanbin tényleg emiatt változtatott a programon, vagy Soo keze van a dologban, de mindenesetre hálás vagyok. Kell egy kis távolság Jiwontól.

Végig futtatom szemem a többieken. Mindegyikük izgatott, de Chanwoo mindent visz.

-Ne izgulj már ennyire. –teszem vállára kezemet.

-Nem akarok, de ha eszembe jut, hogy ez a valóság, akkor nem bírom visszatartani. –tördeli ujjait.

-Itt vagyunk, nem lesz baj. –lép hozzánk Soomin is. –Na, meg B.I mellett nem is lesz hibád, úgyhogy felesleges izgulnod.

-Hé, hallom ám. –kiáltja el magát az említett a számítógép előtt.

-Te is tudod, hogy igaz. Te nem hagyod, hogy hibázzunk. –így Jinhwan.  

-Kezdjük már! –sóhajt hangosan Bobby. Minden tekintet rászegeződik, de amint mérgesen pillant vissza, felállunk a kezdő pozícióba és várjuk, hogy a zene elinduljon.

Minden tökéletesen alakul, senki sem hibázik és ez valami fantasztikus érzés.

-Ezaaaz!!! –kiáltozik Hanbin, amikor a refrén résznél járunk. –Nagyon király!

Vigyorogva fejezzük be a táncot. Végre azt érzem, hogy minden a régi, újra együtt nevetünk. A zene elhalkul, mi pedig nevetve dőlünk el a földön.

-Alig várom, hogy a színpadon legyünk már. –tapsikol Junhoe.

-Ha minden próbán ilyen jól nyomjuk, istenek leszünk. –ül fel B.I. –Tudjátok mit? –kérdőn nézünk rá, mire arcán hatalmas vigyor terül szét. –Menjünk haza! –ledöbbenve nézünk körbe. Soomin négykézláb a fiú felé igyekszik, majd mikor elé ér, leül vele szembe, kezét a homlokára teszi.

-Te beteg vagy? Még csak hét óra. –mutat az órára, de szemét le sem veszi barátjáról.

-Hahaha! Nem, de olyan jól dolgoztatok, büszke vagyok rátok és megérdemlitek a pihenést.

-Irány haza, mielőtt meggondolja magát! –kiáltja el magát Eunah, majd felpattan, felkapja a táskáját és kislisszol a teremből. Egy percig mindenki lefagyva nézi hűlt helyét, de aztán egy emberként pattannak fel és követik a lány példáját.

-Hagyd csak, majd én bezárok. –sétálok B.I-hoz, aki a gép kikapcsolásával bíbelődik. Amint felfogja, amit mondtam, megáll és rám néz. –Mi van? –mosolyodok el értetlen fején.

-Egy. Te vagy Byun Hyunji, aki azonnal kapna az alkalmon és már itt sem lenne. Kettő. Pont te akarsz zárni? Maradsz még vagy mi?

Miután kinevettem magam, elmondom neki, hogy még levezetésként táncolni szeretnék egy kicsit egedül.

-Nincs baj? –kérdezi egy kicsit aggódva.

-Ne aggódj, jól vagyok. –egy percig hezitál, de aztán a kezembe adja a terem kulcsát. –Ha végeztél, nézd meg a gépeket a stúdióban is a biztonság kedvéért. –szalutálok neki, majd amikor már mindenki magamra hagy, megnyitom az internetet és keresgélni kezdek a dalok között. Meg is találom Eva Simons új számát. Tökéletes. Pörgős, szexi. Pont ez kell nekem. Miután letöltöm a zenét, beállítom az ismétlést és a tükör elé sétálok. Nem csinálok semmi bonyolult dolgot, csak improvizálok. Hagyom, hogy a testem a ritmusra mozogjon, az agyamat pedig kikapcsolom. Minden problémám megszűnik, amikor táncolni kezdek. Egyszerűen nem tudom elmondani, mennyire felszabadultnak érzem magam. Nincs ennél jobb. Ebben a pillanatban veszek egy száznyolcvan fokos fordulatot. Ijedten nyugtázom, hogy még sincs itt Bobby. Tényleg olyan érzésem volt, mintha ott ülne a padon és engem bámulna. Pedig nincs itt. A liftes incidens óta a semmibe vesz. Rám se nézett. Ha véletlenül a közelébe kerültem, abban a pillanatban fogta magát és tovább állt. Végülis ezt akartam vagy nem? Ha nem kezel úgy, mint egy játékszert, akkor könnyebb lesz. De most mégis dühít és elszomorít is egyben, hogy nem foglalkozik velem. Már magam sem tudom, mit akarok.

 Félkilenc után állítom le a zenét. Fáradtan kapcsolom ki a gépet, majd miután nyújtottam egy kicsit, összeszedem a szerteszét hagyott lapokat, körbe járom a stúdiót, hogy aztán nyugodtan mondhassam Hanbinnak, hogy mindent rendben hagytam itt. Mivel úgy döntöttem, hogy otthon fürdök majd meg, csak megtörlöm egy törölközőbe az arcom, magamra kapom a száraz ruháimat és a kabátomat, majd bezárom a termet. Ahogy a folyosón haladok, halk motyogásra leszek figyelmes. Mintha egy női és egy férfié lenne. A hangok a kanyar után, a lift felől jönnek. Közelebb érve felismerem a hangok tulajdonosait. Megállok. Testemet azonnal elönti a düh. Ám a dühnél van valami sokkal erősebb érzés, ami arra késztet, hogy mozduljak. Ez pedig a kíváncsiság. Halkan lopakodok míg el nem érek a kanyarhoz. Az L alakú építés miatt tökéletes búvóhelyem van a hallgatózásra. Tudom, hogy nem illik, de nem bírok magammal. Óvatosan lesek ki a fal mögül. A sejtésem jó volt. Tényleg ők azok. De mégsem az fogad, amire számítottam. Ahelyett, hogy egymás karjaiban találtam volna őket, távol állnak egymástól. A lány háttal áll nekem, de a fiú arca tisztán kivehető. Bobby határozottan ráncolja homlokát.

Mire készül?