13.rész

Egy pillanatig Bobby teste megfeszül, de aztán mintha elhatározta volna magát valamiféle döntésben, és teljesen megnyugszik. Eddig hol a padlót, hol az előtte álló lányt nézte, most viszont eltökélten mered Hannara. Még innen is látom, Bobby mekkorát nyel, mielőtt belekezdene mondandójába. Tűkön ülve várom, hogy végre kinyissa a száját.

-Kezdesz meg ijeszteni szívem. –szólal meg nyájasan az énekes. Hátamon feláll a szőr hangjától. Egy lépést tesz a fiú felé, de ekkor a legnagyobb meglepetésemre Bobby kinyújtja a kezét, a megállás jeleként. A lány megtorpan. –Bobby.

-Az elmúlt pár napban sok minden történt, ami elgondolkodtatott. Éveken át nem tudtam, mit akarok igazán, csak szórakoztam, élveztem, hogy döglenek utánam a nők. Sosem volt fontos mit éreznek, amikor ott hagyom őket. Aztán amikor rádöbbentem, hogy akár egy apró félrelépés is elég ahhoz, hogy elveszítsem azt, aki fontos nekem, rájöttem, hogy be kell fejeznem a játszadozást. Nem tudom mi történt velem, talán ahogy látom összetörni a kezeim közt, felnyitotta a szemem. Tényleg nem érdekelt, hány nő sír utánam vagy miattam, de most, hogy felfogtam ő mindent megtenne értem, csak is az jár a fejemben, mennyire szenved miattam. A tetteimnek és a szavaimnak súlya van, és ezt nem én, hanem ő cipeli. Önszántamból sosem bántanám, most mégis úgy érzem, hogy ha csak ránézek, az ő szívében megforgatom a kést.

-Mégis miről beszélsz? –szólal meg remegő hanggal.

-Amikor először magától csókolt meg, az maga volt a Mennyország. Sosem éreztem még ahhoz hasonló fájdalmat, mint akkor. Boldog voltam, de minden kínját éreztem, ahogy ajkait hozzápréselte az enyémhez. Olyan törékeny, de mégis erős volt. Már akkor is kavargott bennem az a bizonyos érzés, de csak ekkor tudatosult igazán, hogy tényleg őt…

-Ki ne mondd! –rivall rá a lány. –Mi az isten bajod van? Miért beszélsz E/3-ban? Rólam van szó nem igaz? –hisztérikusan megrázza Jiwont a vállainál fogva. –Túl fáradt vagy, gyere, majd nálam kipihened magad. –ujjait csuklója köré fonja, de a fiú nem mozdul. Lehámozza magáról a lányt.

-Sajnálom, de ez kettőnk közt nem mehet tovább. –magabiztosan néz Hannara.

-Szóval megfektetsz, csak mert úgy tartja kedved?

-Megértem, ha mérges vagy, de én már akkor megmond…

-Ki az?

-Mi?                                                                         

-Ki az a lány? Itt dolgozik? Ha? –dühösen meglöki a fiút, mire az hátra tántorodik.

-Hanna, nem mindegy?

-Szóval itt dolgozik ő is. Melyik szerencsétlenre akarsz lecserélni Bobby? Én egy idol vagyok, te pedig egy senkire akarsz lecserélni? Kétlem, hogy az idősebbeknél próbálkoznál, ahhoz túl beszari vagy. Szánalmas vagy te is, és az a kis cafka is.

-Ne beszélj így róla!

-Azok után, hogy kihasználtál, úgy beszélek róla, ahogy akarok. Ha nem vagyok melletted, most nem lennél itt! Ő is széttette a lábait, ahogy én neked? Mit mondtál neki, hogy ágyba bújjon veled? Megannyi helyen szexeltünk, több órákon át, és ezt te simán eldobod magadtól?

-Nem én kértelek meg, hogy feküdj le velem. Ha jól emlékszem, te maradtál ott a próbaterembe anno, és te másztál rám. Megmondtam akkor is, hogy ebből baj lehet, azt mondtad, nem, nem lesz. Nem mondom, hogy nem élveztem, de melyik korombeli srác nem élvezné a szexet?

-És az érzelmek?

-Hanna. –nevet fel gúnyosan. –Hülyének nézel? Abban állapodtunk meg, hogy érzelemmentes kapcsolatunk lesz. Te erőltetted annyira, hogy így legyen. Pont te mondod az érzelmeket…

-Igen, mert más különben nem egyeztél volna bele! –a lány járkálni kezdett. Arca lángolt a dühtől és a kétségbeesettségtől. Néhány percig néma csendben álltak, aztán a lány újra megszólalt. –És most akkor mi lesz velünk?

-Semmi. Ami történt, az megtörtént, de épp itt az ideje, hogy pontot tegyünk a végére. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de Hanna, én sosem szerettelek úgy, ahogy te azt szeretnéd. Nekem fontos ez a lány, és nem akarom, hogy elhagyjon. –Hanna teste megfeszült, majd hirtelen egy hatalmas pofont kevert le az előtte álló rappernek. Lehunyt szemekkel, nyugodtan tűrte, hogy a lány kitombolja magát.

-Ezt még nagyon megbánod! –azzal elviharzott. Miután a légkör kezdett újra békés lenni, Jiwon az arcának egyik oldalát kezdte dörzsölni.

-Tuti meg fog látszódni. –leheli maga elé.

-Jól vagy? –szólalok meg halkan, de még így is a szívbajt hozom a fiúra, aki hatalmas szemekkel néz rám. Bevallom, észre sem vettem, hogy mikor jöttem elő a biztonságot adó takarásból. Jiwon orcája halvány rózsaszínné kezdett válni zavarodottságában. Csak ott álltunk egymással szemben és a másikat bámultuk.

-Mióta vagy itt? –kérdezi pislogás nélkül. Halálra rémült.

-Egy jó ideje…

-B*szki! –amilyen gyorsan csak tud, megpördül, megnyomja a lift hívógombját, és amikor az megérkezik, eltűnik a szemem elől. Minden olyan sebesen történt, hogy felfogni se volt időm az egészet. Ha jól értelmezem a dolgokat, beijedt, hogy mindent hallottam?

Az igazság az, hogy ha nem a saját szájából hallom, nem hiszem el. Úgy beszélt az érzéseiről, mintha nem is ő lett volna.

-Te jó isten… -lehelem magam elé, majd a lábaim felmondják alattam a szolgálatot és a padlóra hullok. Most ér el az agyamig, hogy Jiwon tulajdonképpen szerelmet vallott? Vagy nem? Vagy most mi van? Ha Hanna nem szól közbe, akkor kimondja! Azonnal felpattanok a földről, majd hevesen nyomkodni kezdem a gombot, míg meg nem érkezik a lift, hogy miután beszállok, levihessen a földszintre. Utol kell érnem Bobbyt! Ezt meg kell beszélnünk!

Amint nyílik az ajtó, amilyen gyorsan csak tudok, rohanok ki az épületből. Még köszönni is elfelejtek, annyira sietek. Az épület előtt nyomát sem látom Bobbynak. Túl gyors volt. Ide-oda forgatom fejem, hátha mégis itt van és meglátom, de csak ismeretlen arcokkal találom szembe magam, akik értetlenül néznek rám, amiért az egyik irányból a másikba kapkodom a fejem. Ökölbe szorítom mindkét kezem, amiért elhalasztottam Jiwont, ekkor erős fájdalom hasít a balba. Lassan lehajtom fejem, hogy a testem mellett lógó kezemet megnézhessem. A terem kulcsa nyomot hagyott a markomban. Majdnem elfelejtettem leadni. Nem csoda, hiszen egyszerűen nem tudtam másra koncentrálni, minthogy utolérjem Mr. Kemény Macsó Vagyok De Ha Az Érzéseimről Van Szó Összetojom Magam Urat.

Visszabattyogok a portához, hogy leadhassam a kulcsot. 

-Ezek a mai fiatalok, mind rohannak. –nevet fel az idősebb portás. Kérdőn nézek rá, mire ő azonnal kisegít. –Az egyik kollegám mondta, hogy az egyik pillanatban elrohan egy fiatal, aztán kicsit később egy másik követte. –felnevet. –Seunghyun is viccelődött vele, hogy majdnem felborították. Na meg az imént rohant el Jiwon is, ha jól láttam. –ismét felnevetett. Már az elején sejtettem, hogy mi leszünk azok a bizonyos fiatalok, de most már tuti biztos vagyok benne.

-Elnézést az összes rohanó nevében. –mosolyodok el kedvesen, majd jó éjszakát kívánok és haza indulok. Talán még meg tudom beszélni Jiwonnal a dolgokat.

-Megjöttem! –kiáltom el magam az előtérben.

-Konyhába vagyunk. –jön a válasz. Felakasztom a kabátom, leveszem a cipőm. A szobákhoz vezető folyosó előtt ledobom a táskám, átvergődök a nappaliban lustálkodó srácokon, majd belibbenek a konyhába, ahol két barátnőm éppen az asztalnál ül.

-Hát ti?

-Csináltunk neked levest a náthádra. –pattan fel Soomin és az egyik üresen álló székhez invitál.

-Meg persze van más is, úgyhogy ha éhes vagy ehetsz nyugodtan.

Leülök az asztalhoz és hálásan pillantok a két lányra. Óvatosan kezdem szürcsölni a még mindig forró levest, közben azon gondolkodok, vajon miért néznek ennyire a lányok.

-Van valami az arcomon?

-Nem, miért? –szólalnak meg egyszerre. Hmm…

-Nagyon furcsák vagytok. Mi bajotok? –kérdezem gyanakvóan felvonva egyik szemöldököm. Egyikőjük sem szólalt meg csak összenéztek és vihogni kezdtek a markukban. –Lányok! –ütöm kanalam végét az asztalnak.

-Jól van már. –nevet Soo.

-Tehát?...

-Tíz perce talán? –néz Eunah a szőkére, aki helyeslően bólint, mire a barna hálásan bólint és visszafordul felém. –Tíz perce Jiwon kipirult arccal érkezett. Igaz, hogy zihálva, de szerintünk nem a futás miatt.

-Na ja, ráadásul ha jól láttam, mintha az egyik oldal sokkal pirosabb lett volna. –míg a két lány a gondolatait osztotta meg nekem, addig én visszatértem a levesemhez. Csak kavargattam és helyeslően bólogattam. Szóval tényleg hazáig futott. Állandóan macsónak mutatja magát, míg legbelül teljesen az ellentettje. Hannának olyan természetességgel beszélt az érzelmeiről, hogy komolyan mondom, el se hittem volna, ha nem látom. Bobby az egyik pillanatról a másikra megváltozott a szememben. Az egyik percben még szánalommal néztem rá, amiért játszik velem, a másikban pedig olyan…nem is tudom. Büszke voltam rá? Nem ez nem a helyes kifejezés, de valami ilyesmi. Sajnos nem tudom a megfelelő szót Jiwonra.

-Unnie!

-He? –rázom meg fejem, hogy visszatérjek a beszélgetéshez.

-Szóval?

-Mi szóval?

-Mi történt? Felpofoztad? –röhög Soo és dörzsöli ördögien kezeit.

-Hogy mit csináltam? –kerekedik el a szemem. Mikor tudatosul bennem, felnevetek. Nem értik miért röhögök ezen, ezért csak furán néznek a másikra, majd rám. –Bocs, bocs, bocs. –kinyújtom egyik kezem és ide-oda mozgatom előttük. –Eunah, ma itthon alszol?

-Mi ez a hirtelen témaváltás? –csap az asztalra Soo. Felnevetek. Eunah egy kis idő múlva válaszol csak a kérdésemre.

-Ha nem baj, akkor itthon, miért?

-Engedelmetekkel, elmegyek zuhanyozni, aztán a szobába elmesélem, ami történt. –állok fel az asztaltól. –Köszönöm a vacsorát. Tele vagyok.

-Miiii?? –Soomin azonnal utamat állja. –Történt valami köztetek?

-Egy szóval sem mondtam. –fogom meg kezét és húzom el az ajtóból. –Jiwon arcáról volt szó, nem pedig arról, hogy volt köztünk valami.

-Negyedórát kapsz! –miután szalutálok, megkérem, hogy ágyazzanak meg nekem, aztán kisietek a konyhából.

Pár perc múlva a szobából kilépve, kezemben az alvós cuccommal, nézem a folyosón lévő utolsó ajtót. Mióta itthon vagyok, még nem is láttam Jiwont. Máris aludna?

-Hyun. –jelenik meg mellettem B.I. –Jobban vagy?

-Hála Soo levesének, már jobban. –mosolyodok el kedvesen.

-Örülök. –majd indulna is a nappali felé, mikor utána szólok.

-Hogy van az arca? –egy sejtelmes mosollyal néz vissza rám.

-Meg sem kottyant neki. –legyint egyet. Megnyugodva bólintok egyet, majd elindulok a fürdő felé, de most ő állít meg engem. –De ha lehet, ne hozd fel neki. Még a világból is kimenekülne. –röhög fel. Rögtön tudom, mire céloz Hanbin, így én is csatlakozom hozzá és nevetve csukom be magam mögött a fürdőszoba ajtaját.

-Mondjad máár! –dob fejbe Eunah az egyik párnájával. Elönt a boldogság, hogy újra együtt vagyunk, mint régen. Ismét a viháncolásunktól zeng a szobánk. Mikor Soomin is elkészül, végig sétál a szőnyegen, az ajtó mellett lévő ágyon fekvő lánynak ad egy poharat vízzel, majd pár lépéssel odajön hozzám is és Eunah párnáját visszaadja a lánynak, végül az én ágyam mellett álló sajátjához megy.

-Na most, kezdheted. –helyezkedik el. Takarómat összegyűröm és magam alá teszem, hogy mindkettőjüket kényelmesen is láthassam.

-Miután bezártam a termet, hangokat hallottam a folyosóról. Azonnal felismertem, hogy Bobby és Hanna az. Hihetetlen volt az egész. Ha nem a saját szememmel látom, és nem a saját fülemmel hallom, esküszöm nektek, nem hiszem el. –mindketten tátott szájjal itták a szavaimat, néhol mosolyogva.

-Tényleg nehéz elhinni. –dől hátra Eunah a párnájára.

-Nem akarlak reményekbe ringatni, de valamiért azt érzem, hogy Jiwon hamarosan lépni fog. –simogat meg Soo.

-Ezek után, hogy elmenekült? –nevetek fel halkan, hitetlenkedve. Soo nem felel, csak mindentudóan mosolyog és bólogat.

-Szerintem is változni fog. –kacsint rám a barna hajú, félig álomba merülve. 

-Próbálj meg nem agyalni ezen. Ha nem gyötröd magad ezzel az egésszel, akkor is rendbe jön majd minden magától. –néz rám Soo. –Pihenj, aztán majd meglátjuk mi lesz. –aprót biccentek. Soomin is elhelyezkedik, én pedig kihúzom a takarómat, betakarom magam és lekapcsolom a kisvillanyt. Egy darabig még Bobbyn jár az agyam, de aztán elnyom az álom, és olyan mélyen alszok, hogy egy bombát is felrobbanthatnának mellettem, akkor se kelnék fel.