28. rész

*Bobby szemszöge*

Már rég aludtam, és komolyan mondom, egészen addig azt is hittem, hogy csak álmodok, amíg be nem kapta a fülemet. Rájöttem, hogy nem álmodok, tényleg itt van velem, részegen és nem engedhetem meg neki, hogy másnap hülyén érezze magát, vagy ami rosszabb, olyat csinálna, amit megbánna. Így túl sok mindenen megy keresztül hála nekem, meg annak a libának… Nem kell, hogy még emiatt is fájjon a feje, az alkoholtól holnap úgyis fog.

-Elég! –kiáltok rá talán egy kicsit erősebben, mint az terveztem. Kezemet forró, vékony derekára simítom és az ágy túl oldalára tolom. Minél távolabb magamtól. Szerencsétlen nem éri mi bajom van. És igazándiból én sem. Hagynom kellene, hogy lefeküdjünk, lehetséges, hogy utána minden tényleg a régi lehetne, ahogy azt a múltkor javasoltam. Vagy talán sokkal jobb, mint régen volt. Ekkor eszembe jut, hogy mi sosem lehetünk együtt, legalábbis egy darabig biztosan nem. És nem engedhetem meg, hogy feleslegesen repüljenek az évek Hyunji felett. Ez nem élet lenne. Idegesen túrok hajamba, a szívem egyre gyorsabban ver a bennem lévő dühtől és szomorúságtól. Elcsesztem mindent! Hogy lehettem ennyire hülye? Már a legelején számolnom kellett volna azzal, hogy milyen is igazából Hannah. Az a k*rva mindet elcseszett!

Ebben a pillanatban teszi forró kezét a szívemre, amire én akkorát ugrok, hogy a hátamat be is verem a falba. Bevallom, még én is meglepődök a saját viselkedésemen. Mi a fene bajom van? Igaza volt Hanbinnak, valami nincs rendbe a fejembe. Bár azt hiszem, inkább a szívemben nincs helyén valami…vagy valaki…

-Mi bajod van? –kérdezi Hyunji értetlen arckifejezéssel.

-Ezt nem szabad megtennünk! Nem lehet! Nem így! –habogok össze-vissza. Akarva akaratlanul szemem megakad mellein, amik egyre gyorsabban mozognak, ahogy veszi a levegőt. Talán a méregtől, vagy mert fázik, nem tudom pontosan, de bimbói keményen állnak és én a legszívesebben a nyelvemmel kényeztetném, de nem tehetem!  Istenem, még ilyenkor is csak erre tudok gondolni? Szeretni akarom Hyunjit, nem pedig használni.

-Mi van? Háhh! –gúnyosan fújtat egyet. –Bezzeg múltkor nem volt ellenedre, amikor bemásztál a kádba! Miért csak akkor lehet szex, amikor azt te akarod? Miért te irányítod az életemet? Szexelni akarok most! Ha te játszol velem, én is játszok veled! Ezt akarod nem? Azt mondtad, ha szexelünk visszatér a jó hangulat. Na, gyerünk, akkor mégis mire vársz? –esküszöm fogalmam sincs mi járt akkor is a fejembe, amikor beszálltam mellé a kádba. Egyszerűen csak azt akartam, hogy velem legyen. Miután Hansol mindenki előtt megszégyenített, de főleg Hyunji előtt, le kellett valahogy vezetne a feszültséget. Nem Hyunjin kellett volna… És nem is Hannan. Soha nem kellett volna engednem a csábításának, találhattam volna egyszerűbb feszültség levezető módszereket is annál, hogy jól meghúztam…

-Nem fekszünk le, ha részeg vagy. –kezdett hányingerem lenni saját magamtól. Pont én okoskodok, meg adok neki tanácsot, aki milliószor rosszabbakat is csinált már? Miért nem léptem időben? Most már túl késő, hogy tegyek kettőnkért valamit.

-Ne játszd meg magad! Nem lesz még egy lehetőséged! Amíg nem döntöd el végre mit akarsz, addig nem lesz köztünk semmi. Jobb ha sietsz, mert lehet nem lesz olyan sok időd gondolkodni. –még sosem hallottam ilyen határozottnak. Talán tényleg el kellene engednem és hagynom kéne, hogy Hansol boldoggá tegye?

Még mielőtt bármit is mondhattam volna, Hyunji szája elé kapta a kezét, felpattant az ágyról és a háló szobám fürdőjébe rohan. Lefagyva ülök, próbálom feldolgozni, hogy mégis mi történik körülöttem és mi jár a fejemben, de aztán automatikusan ugrok le az ágyról, amikor meghallom Hyunji hangját. A jéghideg csempén térdel, két kezével kapaszkodik a vécé csészébe, néha viszont elengedi és próbálja eltűrni haját. Némán, hogy ne ijesszem meg, mögéje sétálok és összefogom a haját egy copfba. Meg sem érzi a jelenlétemet. Szerencsétlen görnyedve erőlködik, reszket a sírástól, ami még inkább hányingert csinál neki. Kezemet hátára teszem. Ekkor érzem meg, hogy teste jéghideg verejtékes. Gyengéden simogatni kezdem, hogy megnyugtassam.

-Semmi baj, nyugodj meg minden rendben lesz. –csitítom, de annál inkább erősödik sírása. Most nem tudom, hogy a hányás miatt, vagy miattam sír. Rettenetes bűntudat mardossa szívemet és hiába tennék bármit is, nem lehet… Ezért csak itt maradok vele, amíg tudok és segítem őt, vigyázok rá. Akarva akaratlanul könnyek szöknek a szemembe. Hülye voltam, egy idióta! Igaza volt Hansolnak, nem a macsónak kellett volna lennem, hanem az, aki viszont szereti Hyunjit. Nem is! Hiszen én szeretem őt, ő a mindenem, a boldogságom, csak nem volt bátorságom önmagamnak időben bevallanom. És most már késő! Nem tehetek tönkre hat életet azért, mert én hülye voltam. Önző módon a saját érdekeimet néztem és kénytelen vagyok most is Hyunji rovására cselekedni.

-Jiwon… -leheli gyenge hangján az a lány, akinek örökre odaadnám a szívem.

-Jobban vagy? –kérdezem, miközben leguggolok mellé. Látom, hogy reszket. Elhúzza száját válasz gyanánt, de bólint. –Gyere. –lassan megfogom két kezét, és felhúzom állásba. Egyik csuklójánál húzom óvatosan a kád irányába.

-Befejezzük amit otthon elkezdtünk?

Elmosolyodok egy kicsit, majd csóválni kezdem a fejem. –Nem, megfürdetlek. –meglepetten tudatom magammal, hogy nem ellenkezik. Félve ránézek, vajon éppen a szemével akar megölni, vagy sem, de ő lehajtott fejjel ballag mögöttem. Mikor közvetlen a kád elé érünk, ujjaimmal körbefonom vékony csuklóját. –Megengeded, hogy segítsek?

-Vigyázol rám? –hatalmas szemekkel néz rám, ajkai kissé szétnyíltak. Ha nem is akarnék rá vigyázni, akkor sem tudnék nemet mondani.

-Örökké. –közelebb hajoltam hozzá és egy puszit adtam homlokára. Csodálatos illata volt bőrének. Ez az én drogom. Az ő illata, az egész lénye. Valahányszor elmegy mellettem és megérzem illatát, a legszívesebben mást sem tennék, csak fejemet az ő nyakához fúrnám.

Kezeimet lecsúsztatom övén, végigsimítva tenyerén és ujjain. Vissza kell fognom magam, mikor mellei előtt hajolok le és finoman próbálom kibújtatni bugyijából. Nem akarom elijeszteni és neki esni, de a testem attól még reagál az általa nyújtotta látványra. Érzem, hogy lüktet a farkam. Próbálok nem foglalkozni vele, de amikor felnézek rá, hogy lássam, hogy érzi magát, kissé meginog a határozottságom. Kiszolgáltatottan áll előttem, arca pipacspirosan virít, bőre libabőrös lesz, miközben lehúzom róla a bugyiját és ujjaim hozzáérnek. –Ne nézz így rám kérlek. –suttogom és remélem, hogy nem hallja meg. Nem akarok olyat tenni vagy mondani, ami tönkreteheti ezt a tökéletes pillanatot.

Megfogom bal csuklóját, nehogy elessen, amíg feltöltöm vízzel a kádat. Lassan telik meg, de addig van időm habfürdőt önteni, ami í vízzel együtt azonosan növekszik és lepi el az egészet. Hyunji imádja a habfürdőt, bár nem tudom mennyire fog emlékezni rá holnap, vagy mennyire van most ehhez jó hangulata. Mikor a szint megfelelő lesz, segítek neki beszállni, és egészen addig fogom a kezét, amíg le nem teszi fenekét a kád aljára.

-Ne hagyj itt! –kap a karom után, mikor távolodni kezdtem tőle. Elmosolyodok, majd megnyugtatom, hogy csak samponért megyek és jövök vissza hozzá. Bevallom egy kicsit b*zisan érzem magam, de inkább csak újnak érzem ezt az egészet. Még sosem gondoskodtam ennyit senkiről. Úgy érzem ez a szerelem miatt lehet.

Gyorsan kiszaladok a konyhába, ahol van egy polc direkt ilyen szépségipari cuccoknak. Valahol csak van olyan, ami nem túl férfias. De aztán nem vacakolok sokáig, felkapok egyet találomra és visszafutok Hyunjihoz. A habbal játszott. Túl édes volt ahhoz, hogy igaz legyen. Aranyos volt, gyönyörű, védtelen és összetört. És én törtem össze ennyire. Mondhatják azt, hogy túlzok, de nem! Erről sajnos én tehetek. Megrázom a fejem és Hyunjihoz megyek.

-Megmosom a hajadat, ha lehet ne nagyon mozogj, mert még sosem csináltam ilyet. –vallom be neki őszintén. Ő erre édesen kuncog egyet. Óvatosan vizet locsoltam hajára, majd a kezembe nyomtam egy kis sampont, és elkezdtem beledörzsölni. Kisebb nagyobb sikerrel sikerült is az egész haját behaboznom, mire hirtelen felsikkant. –Bocsánat! –kérek tőle azonnal bocsánatot, amikor elé hajolva látom, hogy a hab belement a szemébe. Rögtön adok is neki egy száraz törölközőt, hogy beletörölhesse a habot. –Mondtam, hogy sosem csináltam ilyet. –vigyorgok az este folyamán végre úgy, ahogy mindig is szoktam, amikor Hyunjival bohóckodunk. Ő is elmosolyodik. Visszatérek hajának mosásához, de most sokkal óvatosabban.

-Legalább ez az élmény az enyém lehet, és nem Hannaé. –suttogja maga elé, de megértem. Összeszorul a szívem, mintha egy óriás passzírozná. Megérdemlem igen, de ez az egyetlen mondatot olyan fájdalmasan mondta ki, hogy az kést formálva döfött a szívembe. Ezerszer meg ezerszer is bocsánatot kérhetnék, akkor sem érezném elegendőnek és akkor sem forraszthatnám össze Hyunji darabokra tört szívét.

-Igen, ez csak is a tiéd és senki másé nem lesz, ezt megígérem neked. –ígérem meg neki és egy apró puszit adok vállára. Fejét fejemnek dönti és így ott tart egy kicsit. Bár megállíthatnám az időt, hogy örökké így maradhassunk! Vagy kitörölhetném Hyunji emlékeit és mindent másképpen csinálhatnék.

Miután leöblítettem haját, kiemeltem a kádból és megtöröltem törékeny testét, igyekeztem szárazra törölni haját is. Puha haja rátapadt arcára, kulcscsontjára. Iszonyatosan szexi volt, de akkor vált a legvonzóbbá, amikor az én pólómba és rövidnadrágomban ült az ágy szélén. Szerintem nincs szexibb a világon egy férfinak, mint a saját ruhájában látni azt a nőt, akit mindennél jobban szeret. Annak ellenére, hogy mi van kettőnk között, mázlistának érzem magam, hogy így láthatom az én Hyunjimat.

Miután mindennel elkészültünk, befektettem Hyunjit az ágyamba. Betakartam, és adtam egy puszit a homlokára. Nem mertem megcsókolni bármennyire is akartam. Szívszorító érzés kerített hatalmába, mikor a lámpához sétáltam, hogy lekapcsoljam azt, és magára hagyjam, hogy pihenjen. Ám ekkor megszólalt!

-Jiwon… -a remény átjárta testemet. –Sajnálok mindent. Nem akartam kellemetlenséget okozni. Nem akartam, hogy eddig fent maradj és elvegyem a pihenésre szánt idődet. Sajnálom, hogy nem tudom felfogni, hogy te nem úgy szeretsz, ahogy én téged és sajnálom azt is, hogy most itt vagyok. Jobb lenne, ha nem akaszkodnék rád. Aztán meg azt is sajnálom, hogy…

Szélsebesen tettem meg felé a lépéseket és egy csókkal beléfojtottam a kimondani szánt szavakat. Csak egy hosszúra sikeredett puszi volt a várva várt csók, de ez is tökéletes volt. Hyunjival mindig minden tökéletes.

-Szeretlek. –mondja ki váratlanul, amikor elengedem ajkait. Oldalra biccentem fejem és úgy mosolygok le rá, majd tűrök el egy tincset füle mögé.

-Én is szeretlek. –egy pillanatig meglepetten néz, majd lehunyott szemekkel elmosolyodik. Jólesett kimondani. Ebben a pillanatban úgy érzem, hogy bármikor ki tudnám neki újra mondani. De most jobb lesz, ha hagyom pihenni. –Jó éjszakát Drágám.

-Jiwon! –pattannak fel szempillái. Kicsit megijedek. –Nem aludnál velem? –Csak hogy megkérdezted!

-De igen, nagyon szívesen. –mosolyogva sétálok el a villanykapcsolóig, aztán át az ágy másik oldalára. Felemelem a takarót, majd olyan szorosan bújok Hyunjihoz, amennyire csak tudok. Eddig csak álmaimban történt meg ez. Végre önként akarja, hogy hozzábújjak.

-Jiwon?

-Hmm…?

-É…énekelsz valamit? –kérdezi zavartan. Áldom magam, hogy lekapcsoltam a villanyt, különben most nagyon szégyellném magam, amiért elpirultam.

-Pe..persze… Mit szeretnél?

-Mindegy, ami a te szádból hangzik el az csak jó lehet. –amíg ezt kimondja, megfordul és arcát a mellkasomhoz nyomja. Biztosan érzi, mennyire dobog a szívem. Erőt vettem magamon és először csak dúdolni kezdtem. Közben ujjammal gyengéden simogatni kezdtem arca puha bőrét. Aztán énekelni kezdtem, már amennyire a hangom engedte…

„Nézem őt, s nem látom már, tudom, elment rég és távol jár. De bárhogy éget, bárhogy fáj, van, mi sosem múlik el. Nincs remény és ő sincs már. Csak a szívem őrzi, vár és vár, s ha látom őt, még mindig fáj, és ez sosem múlik el. Őt látom fában, a fűben, egy eldobott kőben, egy szívben, egy dalban, mondd, mért kell, hogy halljam? A fában, a fűben, egy eldobott kőben. Van, mi sosem múlik el. Őt látom fában, a fűben, egy eldobott kőben, egy szívben, egy dalban, mondd, mért kell, hogy halljam? A fában, a fűben Egy eldobott kőben. Van, mi sosem múlik el.”

Ahogy a dal vége felé közeledek, ő egyre lassabban veszi a levegőt, míg végül elalszik. Még befejezem a dalt, aztán lehajtom a fejemet és átölelve én is követem őt.